Blog

HORVÁTH ADRIÁN: A HARSONA CSALÁDJA

A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézet hallgatójaként írt diplomamunkám

Bevezetés

Amikor a harsonáról beszélünk, sokan nem is tudják mennyi, de mennyi fajtája létezik a harsonának. Nem is gondolják, hogy egy kis változtatás a hangszeren milyen létfontosságú különbséget jelenthet a hangszer hangjában.

És, hogy miért fontos, hogy megismerjük a harsonák családját? Tudnunk kell, hogy ha egy harsonára írt művet szeretnénk játszani, akkor milyen hangszerek voltak az adott korban és az országban használatban, hiszen az a hangszer inspirálta a zeneszerzőt a darab megírására és nem feltétlenül a ma is ismert hangszer.

Számomra alapvető hibának számít az, ha meghallom Wagenseil: Concerto-ját tenor-harsonán játszani, nem beszélve arról, ha ráadásul nagy építésű hangszeren szólaltatják meg. Hogy miért? Biztosan nagy kihívást jelent egy harsonásnak olyan magasságban játszani tenor harsonán, ami eredetileg altra van írva, de sokszor elfelejtik azt, hogy Wagenseil korában a harsonák (vagy szakbutok, ahogy akkor nevezték őket) sokkal szűkebb menzúrájúak voltak, azaz a hangszer hangja sokkal finomabban, puhábban, halkabban szólt és jóval könnyebben belesimult a környezetébe.

Tehát az előadáshoz ismerni kell a harsonákat és a család tagjait is, hogy a legmegfelelőbb hangzást lehessen elérni, hogy a mai koncerten a hallgató ugyanazt a csodálatos művet hallja, mint akár 400 évvel azelőtt.

A dolgozatban szeretnék bemutatni minél több, a történelem során megépített és jelenleg gyártott harsonatípust, de mivel számtalan ilyen hangszer létezett és létezik, ezért csak a legfontosabb mérföldköveknek számító hangszerek találhatóak meg eme írásban.

A harsona

A harsona a rézfúvós hangszerek családjába tartozik. A hangszer legfőbb ismertető jegye a teleszkópikusan csúsztatható „U” alakú cső, mellyel a játékos különböző hosszúságúra állíthatja a cső hosszát, attól függően milyen hangmagasságot szeretne megszólaltatni.  A hangszer angol neve (trombone) utal legjobban az eredetére, ami az olasz „tromba” (trombita) és az „-one” (a „nagyobb” jelzője) szóösszetételből alakult ki, jelentése: nagy trombita.

A harsona hangterjedelme

A harsona hangterjedelme a nagy „E”-től kb. a kétvonalas „F”-ig terjed, de természetesen felfelé csak a hangszer-játékos adottságai szabnak korlátot.

A harsona hangszíne attól függ, hogy melyik regiszterben játszik.

  • Pedál hangok: ezek a hangok fémesen, súlyosan, sötéten szólnak. A hangszerhez képest elég szerények, halványak, nem úgy, mint a tuba ebben a regiszterben játszott hangjai.
  • Mély-regiszter: sötét, súlyos, tömör, komor. Ha erősen szólal meg: fenyegető, ha halkan: misztikus, titokzatos. Ezt a regisztert használják a zeneszerzők a súlyos, sötét, baljóslatú témáknál és a basszus harmónia-szekvenciáknál.
  • Közép-regiszter: fényes, nagy hang. Ez a hang jellemzi a harsonát. Hangos játéknál: hősies, halk hangon: súlyos, misztikus hangzást eredményez.
  • Magas-regiszter: hangja fényesebbé, gazdagabbá, sodróbbá válik, még a vadászkürt hangját is befedi. Itt a hang már a trombita regiszterben szól, de annak hangjától sokkal dúsabb, érettebb.

A harsona hangja más hangszerekkel is jól ötvöződik, azokat kiegészítheti, erősítheti. Az alábbi példákban jól megfigyelhető a más hangszerekkel való kölcsönhatása:

  • Harsona – Harsona: A harsona hangja jól keveredik más rézfúvós hangszer hangjával. A harsona – harsona párosítás mind unisono-ban, mind oktávban erőteljes rézfúvós hatást okoz.
  • Harsona – Trombita: Jó hang kombináció, mert a harsona hangját fényesebbé teszi. Kiváltképpen hasznos, ha a harsonának mélyebb regiszterben kell játszania.
  • Harsona – Vadászkürt: Általában gazdag hangzást eredményez, és erősíti a harsonák ff” hatását. Magasabb regiszterben a harsona segíti a kürtöket a fényesebb hangzásra, de mivel a harsona eltakarja a kürt hangját célszerű egy harsonát két kürttel párosítani.
  • Harsona – Tuba: Habár a két hangszernek különböző hangszíne van, a tubát gyakran használják a harsona szekció basszusaként, mert így van megalapozva a teljes hangváz a teljes tutti hangzásban. A harsona hangja sokkal egységesebb, fókuszáltabb, de a tuba képes beleolvadni a harsonák basszus szólamába (akár, mint 4. harsona) oktávban vagy unisono-ban a basszus harsonával. Ezt a kombinációt gyakran javasolják is!

Természetesen a hangszer nem csak a rézfúvós hangszerekkel hangzik jól össze, egészítik ki egymást, hanem a fafúvós és a vonós hangszerekkel is:

  • Harsona – Oboa: A két hangszernek hangja jól hallhatóan eltérő, bár a két hang keveredése jó, ha a harsonás szordino-val játszik. A harsona, mélyebb fafúvós hangszerekkel való párosítása a hang jobb hallhatóságát szokta eredményezni.
  • Harsona – Fagott: A fagott képes maszkolni a piano-ban játszó harsona fémes hangját, amikor az, a mély- vagy a közép-regiszterben játszik. A harsona-fagott páros nagyban erősíti a basszus-hangzást, ha oktávban szólnak egymástól.
  • Harsona – vonósok: A csellóval és a nagybőgővel való kombináció, mind unisono-ban, mind oktávban erősíti, koncentrálja a hangzását. Ha a harsona basszus szólamot játszik, akkor a nagybőgővel együtt képes a basszust jobban kiemelni.

A harsona részei

  1. hangoló cső: a tölcsér torkánál található „U” alakú hangoló cső egy francia hangszerépítő François Riedlocker ötlete volt a 19. század elején, ami aztán elterjedt a világon. Csak a német harsona épült hangoló cső nélkül még a 20. században is.
  2. fúvóka: fém tölcsér alakú fúvókával szólaltatjuk meg a hangszert
  3. tölcsér: a leglényegesebb része a hangszernek. Kialakítása lapvetően meghatározza a hangszer hangját, tónusát.
  4. gumiütköző: a tolóka végét óvja a sérülésektől
  5. víz kieresztő: a lecsapódott vízpára elvezetésére szolgál
  6. tolóka: a teleszkópikus tolócső teszi lehetővé (kivéve a ventiles harsonáknál) a kromatikus hangok megszólaltatását szemben a trombitáknál, ahol a ventiles megoldás terjedt el. A tolóka belső csövének végén egy „papucs” található, ami lehetővé teszi, hogy ne a teljes belső cső érintkezzen a tolóka csövével (ekkor a súrlódástól csak nagyon lassan lehetne a tolókát kezelni). Ez a papucs a reneszánsz korban még egy rádolgozott fémlap volt, a mai harsonákon már a cső kiöblösítésével érik el ugyanezt a hatást. A tolókának ez a legkényesebb része, aminek mindig zsírozva kell, hogy legyen a megfelelő csúszás miatt.
  7. második távtartó: a tolóka merevítésére, fogására szolgál
  8. első távtartó: a hangszer merevítésére szolgál
  9. összekapcsoló gyűrű: A harsona nagy mérete és a könnyebb szállíthatóság érdekében két részből áll a tolókából és a tölcsér részből; a két részt az összekapcsoló gyűrűvel erősíthetjük össze

Tölcsér

A harsona tölcsérét (néha a tolókáját is) különböző fémötvözetekből készítik, attól függően milyen tónusú hangot szeretnének létrehozni. A legnépszerűbb sárga színű („yellow brass”) összetétel a 70% (vörös-) réz és 30% cink, de a „rose brass” összeállítása: 85% réz és 15% cink, a vörös színű „red brass” pedig 90% rézből és 10% cinkből áll. Ezek az ötvözeti különbözőségek jelentősen befolyásolják egy hangszer hangjának tónusát. Néhány gyártó lehetőséget ad, hogy a hangszer tölcsére cserélhető legyen, attól függően, hogy a játékos milyen hangszínt szeretne elérni.

A tenor harsona tölcsérének legnagyobb átmérője 7 és 9 inch (kb. 18-23 cm) között van, de a legkedveltebb méretek a 7½ és 8½ inch (kb. 19-22 cm) között vannak.

Az átlagos basszus-harsona tölcsére általában 9½ vagy 10 inch (24 vagy 25,5 cm), de ettől függetlenül léteznek nagyobbak is, mint 10½ inch (26,5 cm) vagy még ennél is nagyobb.

A tölcsér készülhet egy vagy két darabból is. A tölcsér külső szélén egy peremet szoktak kialakítani, ami szintén befolyásolja a hangszer hangjának tónusát. Vannak olyan hangszerek is, melynek tölcsérét ezüstből készítik.

Ventil

forgószelep dugattyú „Hagmann” ventil kúp „Thayer” ventil trigger

Néhány harsona rendelkezik ventillel, hogy a hangszer hosszát meg lehessen növelni annak érdekében, hogy a hangszer alaphangja mélyebb legyen (tenor „B”-ről basszus „F”-re), és van olyan harsona is, amelyik tolóka helyett (vagy mellette) három ventillel rendelkezik a kromatikus hangok megszólaltatásához (ventiles harsona „valve trombone”). Manapság már több fajta ventilt is alkalmaznak a hagyományosnak mondható forgószelepes „rotary valve” vagy a ritkán használt (a harsonák esetében) dugattyús „piston valve” mellett.

Hangolás

A ventil segítségével az alaphangszer meghosszabbítható, ami által az alaphang több hangnyival is lejjebb kerülhet. Ezt az alaphangolás mellett a hangszernél jelölni szokták. Az alap hangolása a tenor hangszernek „B” tehát ha nincs rajta ventil biztos, hogy „B” tenor harsona. Mielőtt rátérnék a különböző hangolású hangszerekre, itt szeretném megjegyezni, hogy napjainkra kialakult kétfajta toldalékcső vezetési mód. Sokan állítják azt, hogy van jelentősége, sokan pedig, hogy teljesen mindegy, hogy, hogy áll a cső; ettől függetlenül léteznek, tehát említést érdemelnek.

a „hagyományos”
és az „open wrap”

A harsonák legelterjedtebb hangolásai:

Pikoló

magas „B” 

Szoprán

”B” 

Alt

„Esz”  

Tenor (német stílusú)

”G”

 

 
Tenor „B”
 
 Tenor „B/F”
 
 Basszus „B/F/Esz”
 
 Basszus „B/F/Gesz”
 
 Basszus „B/F/D”
 
 Kontrabasszus „F/B”
 
 Basszus „B/F/Esz/D” (német stílusú)
 
 Kontrabasszus „F/Esz” vagy „D/B”

És érdemes még megemlíteni a „B/C” tenorharsonát, amelyik az egyik legfiatalabb tagja a családnak. Speciálisan a fiatalok számára készítették, hogy amíg a gyermekek nem éri el a 7. fekvést, addig a toldalékcsővel a „C” és „H” hang a kényelmes 1. és 2. fekvésre kerül.

Cső

A harsona teste nagyrészt (kb. 2/3 rész) cilindrikus (párhuzamos) „S” alakú csőből áll, a fúvóka nyílásától a tölcsér kezdetéig (hangolócső végéig) és egy kisebb (kb. 1/3 rész) kónikus tölcsérből. (Ez a felépítés határozza meg a hangszer jellegzetes hangját). A trombitától nem felépítésében, hanem a cső hosszának méretében tér el!

A B-harsona hossza 291,7 cm. Ez duplája a B-trombitának (145,8 cm), tehát attól egy oktávval szól lejjebb. Ez a méret határozza meg, hogy a harsona a tenor regiszterben szól, szembe a trombita szoprán regiszterével.

Thein Basszus-harsona „Bartok” ventillel

A harsonák cső hossza:

  • B-pikolo: 72,9 cm
  • Esz-szopran: 109,2 cm
  • B-szopran: 145,8 cm
  • F-alt: 194,7 cm
  • Esz-alt: 218,5 cm
  • B-tenor: 291,7 cm
  • F-basszus: 389,4 cm
  • B-kontrabasszus: 583,4 cm

A tenor-harsona csőátmérője a 0.450″ – 11,43 mm-től (kis építésű – „small bore”) 0.547″ – 13,9 mm-ig (nagy építésű – „large bore” vagy „orchestral bore”) terjed. A „B/F” váltós tenor hangszerek általában mindig nagy építésűek, azaz szélesebb a cső átmérője.

A ventiles hangszereknél a toldalék csövek általában magukba foglalnak egy kisebb hangoló részt is, így a toldalékcső is hangolható. A legtöbb „B/F” tenor- és basszus-harsona toldalékcsöve olyan hosszú hangoló csővel rendelkezik, hogy azt kihúzva a hangszer „F”-ről „E”-re hangolható, így megszólaltatható a kontra „H” hang is. De van olyan hangszer is (mint a képen), ahol egy segéd ventil segít játék közben módosítani a hangolócső hosszát.

Hangolócső

A hangolócső egy külön kis „U” alakú tolóka, amelyikkel a finomhangolást lehet elvégezni. Leggyakrabban az „S” alak, tolókával ellentétes oldalán helyezik el. A hangoló tolókát először egy francia hangszer építő: François Riedlocker építette be hangszerébe a 19. század elején. Ezután terjedt el Franciaországban, Angliában, majd a század fordulón Amerikában és Németországban is; habár a német típusú harsona még a 20. században is hangoló cső nélkül épült ezért a játékosoknak a tolókával kellett igazítani („on the fly”) mindig, hogy tisztán játszanak.

Tuning-in-the-Slide

Néhány harsonán (főképpen néhány basszus-harsonán) az előbbitől teljesen eltérő hangolási mód alakult ki. A hangolást a tolóka csövén tették lehetővé. Ezt nevezzük „TIS” (Tuning-in-the-Slide) hangolási rendszenek.  Ennek két fajtája létezik:

  1. a tolóka és a hangszertest összeillesztésénél,
  2. vagy a tolókán.

Tolóka

A tolókának köszönheti a harsona, hogy képes a felhangjai között lévő kromatikus hangokat is megszólaltatni.

A harsona felhangjai
A B-tenor harsona hossza:

1.      pozícióban: 291,7 cm

2.      pozícióban: 309 cm,

3.      pozícióban: 327,5 cm,

4.      pozícióban: 346,9 cm,

5.      pozícióban: 367,5 cm,

6.      pozícióban: 389,4 cm és a

7.      pozícióban: 412,5 cm.

A következő fekvésig megtett távolság:

2.      fekvésig: 17,3 cm

3.      fekvésig: 18,5 cm

4.      fekvésig: 19,4 cm

5.      fekvésig: 20,6 cm

6.      fekvésig: 21,9 cm

7.      fekvésig: 23,1 cm

 

A második felhang pozíciói

Tehát ezen a kb. 120 cm-es cső hosszon található meg a 7 pozíció, azaz a játékosnak kb. 60 cm-t (mivel dupla csövű „U” tolókája van a harsonának) kell kitolnia a 7. fekvés eléréséhez. Ez főleg gyors játéknál nehéz feladat, nem beszélve arról. hogy közben még figyelni kell arra is, hogy a fekvés-távolságok nem egyforma távolságra vannak egymástól.

Az első fekvés pedál hangja (kontra „B”) és a második felhang 7. fekvése (nagy „E”) között van egy rés, amit a hangszer nem tud megszólaltatni, csak „F” vagy „Esz” toldalék csővel (lásd később).

És most essék egy pár szó a cső átmérőjéről is. A tenor-harsonák tolókáinak csőátmérője: 0.500” (127 mm), 0.508” (129 mm), 0.525” (133 mm) és 0.547” (139 mm), a basszus harsonáé: 0.562” (143 mm).

A tolókát szokták még „dual bore” konfigurációban is építeni, amikor is a második szár egy kissé nagyobb csőátmérővel rendelkezik, mint az első. Ez egy nagyszerű ötlet a hangszer kónikusosabbá tételéhez.

A leggyakoribb dual bore csőpárosítások:

  • 481” (122 mm) – 0.491” (125 mm),
  • 500” (127 mm) – 0.508” (129 mm),
  • 508” (129 mm) – 0.525” (133 mm),
  • 525” (133 mm) – 0.547” (139 mm),
  • 547” (139 mm) – 0.562” (143 mm);
  • a basszusé pedig: 0.562” (143 mm) – 0.578” (147 mm).

Fúvóka

A fúvóka valójában nem része a harsonának és hasonló méretű hangszereknek teljesen más alakú és méretű fúvókája lehet.

A fúvókákat az alábbi adatokkal határozzák meg:

  1. belső átmérő „inner rim diameter”
  2. perem szélesség „rim width”
  3. perem alak „rim contour”
  4. perem-él „rim edge”
  5. kehely alakja (tölcsér vagy csésze alakú) „cup shape” és mélysége „cup depth”
  6. torok átmérője és alakja: „throat diameter és „throat contour”
  7. furat „backbore”
  8. szár átmérő „shank diameter”

Általában a zenekari harsonások a mélyebb kelyhű és élesebb peremű fúvókákat kedvelik, mert ez a fajta fúvóka gazdag, dús tónusú hangot eredményez. A jazz harsonások a sekélyebb kelyhű, vékonyabb szegélyű fúvókákat részesítik előnyben a magasabb hangok könnyebb megszólaltatása végett.

A harsona története

Reneszánsz

Toló-trombita

A harsona megjelenése a 15. század közepére tehető, feltételezések szerint Burgundiából (ma Franciaország és Svájc része) származik. A toló-trombitából fejleszthették ki, de a dupla cső megjelenése nem e hangszer gyorsabb tolóka kezelését szolgálta, hanem inkább a tenor és basszus regiszterek elérését. Az „U” tolóka megjelenése lényeges változást hozott a hangszer életében, hiszen képessé vált a hangszer minden kromatikus hang megszólaltatására, szemben a toló-trombita korlátozott képességeivel szemben. Az új hangszer neve „sackbut” (ejtsd: szakbut) lett. Ez az elnevezés a 18. század elejéig fenn is maradt. Egyéb elnevezések voltak még: „shagbolt”, „sacabuche” (spanyol), „sacqueboute” (francia), trombone (olasz) és a posaune (német).

Shawm

A hangszer szédületes sebességgel terjedt el szerte Európában. Egy dekád alatt megjelent szinte mindenhol, kiszorítva az ez időben használatos „bombard”-ot és shawm”-ot

A szakbut nem pontosan olyan volt, mint a mai harsona. Kisebb építésű volt, de a tölcsére kónikusabb és kevésbé kiszélesedő volt, mint modern utódjai. A sackbut család is tartalmazott több fajta méretet a szoprántól a kontrabasszusig.

A 16. század közepére kialakult a három fő típusa a szakbutoknak:

     

alt-szakbut 

„Esz” 

tenor-szakbut

„B”

basszus-szakbut

„F”

basszus-szakbut

„Esz”

A harsona szólammal a 16. században főként a velencei Andrea Gabrieli (1532?-1585) és unokaöccse Giovanni Gabrieli (1554?-1612), Tiburtio Massaino (1550-1609), majd később Heinrich Schütz (1585-1672) német zeneszerző canzonaiban, szonátáiban és egyházi darabjaiban találkozhatunk. Amíg a harsona a templomokban egyre közkedveltebb lett addig a koncerttermekben alig-alig tűnt fel.

Barokk

Ezs (alt)-, B (tenor)-, F és Esz basszus-szakbut – Michael Praetorius: Syntagma musicum (1618)

A 16. századra a szakbutok a zenekarok kedvelt hangszere lett, hiszen az egyetlen olyan rézfúvós hangszer volt, ami képes volt megszólaltatni a skála minden hangját.

Másik nagy előnye volt, hogy építése miatt (vékonyabb és lágyabb volt a hangja a mai harsonánál) jól belesimult az egyházi zene énekkari hangzásába, és ezért az egyház is támogatta alkalmazását.

Kontrabasszus-szakbut

A hangszer zenekari alkalmazásában igazi változást a barokk kor hozott, amikor a zeneszerzők is felfedezték a szakbutok felhasználásának lehetőségeit. Johann Sebastian Bach (1685-1750) és George Frideric Handel (1685-1759) alkalmazni kezdi a harsonát zenekari művekben. Bach a kornettekkel kombinálva használja az antik hangzás felidézéséhez kantátáiban, Handel a „Saul, Samson, és Israel Egyiptomban” című művének gyászindulójában szólaltatja meg a harsonát.

Ebben a korban találkozhatunk még a kis szakbuttal, ami egy oktávval szólt a tenor szakbut felett “B” hangolással (ez tulajdonképpen a trombita tolókás változata volt). Ezt a hangszert Közép-Európában terjedt el leginkább és a korálok előadásánál a szoprán szólamot játszotta a harsonák szólamában. Másik megjelent hangszer a kontrabasszus szakbut volt, ami a tenor szakbut alatt egy oktávval szolt, szintén “B” hangolással, de méretei miatt nem volt a legkedveltebb hangszer.

Klasszicizmus

Klasszikus tenor-szakbut

A harsona felépítése a klasszicizmus idejére megváltozott egy kissé, a tölcsére jobban kiszélesedett a barokk harsonákhoz képest.

A harsona irodalom és repertoár megszületése a klasszicizmusnak és olyan zeneszerzőknek köszönhető, mint:

  • Leopold Mozart (1719-1787): Concerto alt-harsonára (1762),
  • Georg Christoph Wagenseil (1715-1777): Concerto alt-harsonára (1755),
  • Johann Albrechtsberger (1736-1809): Concerto alt-harsonára (1769),
  • Michael Haydn (1737-1806): Larghetto alt-harsonára (1763), Divertimento in D alt-harsonára (1764),
  • Johann Ernst Eberlin (1702-1762): Der verlorene Sohn (a harsona szólama Paul Hanlein (1676) műve), Sigismundus Hungaria rex (a harsona szólama Paul Hanlein (1676) műve)

Joseph Haydn (1732-1809) és Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) gyakran alkalmazták a harsonát egyházi és világi műveikben (legismertebb talán a Mozart: Requiemből a Tuba Mirum). Az inspirációt ezen művek megalkotásához egy virtuóz harsonás adta, akit Thomas Gschladt-nak hívtak és a salzburgi udvari zenekar tagja volt.

A harsona meghódította az opera közönségét is. A nagy dramatikus effektekhez általában mindig a harsona hangját használták. legékesebb példa erre Mozart: Don Giovanni és a Varázsfuvola operája.

Az első fellépése a harsonának egy szimfóniában 1807-ben volt. Joachim Nicolas Eggert (1779-1813, svéd zeneszerző) Esz-dúr szimfóniájában. Később Ludwig van Beethoven: 5. (c-moll) szimfóniájának utolsó tételében, 6. (F-dúr) szimfóniájának Pastoral tételében és a 9. szimfóniájának korál tételében találkozhatunk a harsonával.

Romantika

A 19. századi hangszerújítások – mint például a ventilek megjelenése – a harsonára is hatással volt. 1828 körül megjelenik az új három-ventiles harsona, ami nem nagyon honosodott meg a zenekarokban, viszont lehetőséget adott egy új konstrukció a kvart-ventiles azaz a dupla „B/F” (tenor-basszus) harsona megszületésére. 1839-ben egy lipcsei hangszerépítő és feltaláló, C. F. Sattler (1778-1842) építi az első „B/F” harsonát. A váltást „B” hangszerről „F” hangszerre egy csőtoldás teszi lehetővé, amit (ahogy napjainkban is) egy forgószelepes billentyű elforgatásával jön létre.

A 19. századra a Reneszánsz és barokk korban olyannyira kedvelt alt-tenor-basszus zenekari harsona trió kezd eltünedezni a hangversenytermekből, helyette a tenor harsona veszi át mind három szólamot (a harmadik szólamot a „B/F” quart-ventiles harsona). Egyedül Németországban és Ausztriában maradt fenn az alt-harsona és az „F” és „Esz” hangolású basszus-harsona alkalmazásának hagyománya.

A nagy „F” basszus-harsona vagy a „B/F” nagyépítésű tenor-harsona állandó tagjai lettek a német zenekaroknak. A nagyobb építésű „G” basszus-harsona az angol zenekarok kedvelt basszus hangszere lett.

A kontrabasszus harsonát, „B” hangolással, dupla tolókával 1823-ban készítette el Párizsban A.A. Schmittschneider, de első főszerepét 1876-ban kapta Richard Wagner (1813-1883) “A Nibelung gyűrűje” ciklusában.

Visszatérve egy kicsit a ventiles harsonához, érdemes megjegyezni, hogy amíg a német és francia zenekarok száműzték ezt a hangszert a zenekarból, addig a ventiles harsona meglepő sikert aratott Olaszországban és Bohémiában (mai Csehország) és olyan híres zeneszerzők írtak ventiles harsona szólamot partitúráikban, mint Giuseppe Verdi (1813-1901), Giacomo Puccini (1858-1924), Bedřich Smetana (1824-1884) és Antonín Dvořák (1841-1904).

A 19. századra három fajta harsona típus alakult ki: a német, a francia és az amerikai. Az első kettőre egy kicsit bővebben is kitérnék, míg az amerikai típusról azt kell tudni, hogy a kisépítésű francia „Courtois” típus és a német harsona ötvözése, ami tulajdonképpen a mai modern harsona.

Német típusú harsona

„Golden Oldie” 1910-ből. A régi német stílusú harsonák mintájára készült, a német stílusú harsonákra jellemző díszítések

A romantika vívmánya a német típusú harsona megszületése. Ez a hangszer is számos méretben létezik. A fúvókája jóval kisebb és a tolókában lévő „leadpipes” befúvócsőbe kell elhelyezni. A hangszerek gyakran vörösrézből készülnek. Amíg a csőátmérő a 19. században bővült, addig a német típusú hangszernél az elmúlt 150 évben alig változott, így valamivel kisebb ma is, mint az új amerikai hangszerek. A tölcsére viszont jóval nagyobb minden más harsonánál; a basszus-harsona tölcsér átmérője a 10” (25,4 cm)-t is elérheti. A régi modelleken még fellelhető a hosszú szárú vízkieresztő, a kígyó dekoráció a tolókán és az „U” csövön.

Francia típusú harsonák

Courtois Esz-alt, B-tenor és F-basszus harsona a 19. századból

A francia harsonák (Courtois modellek) nem követték ezt a példát. Ezek a harsonák is vékony menzúrájúak maradtak, de a tölcsérük nem lett akkora mind a német típusé, bár szélesebbek lettek, mint a szakbutoknak.  A hangszer csőátmérője csak 0.450” (114 mm), a tölcsér pedig 6” (15,24 cm) körül volt. A tölcsér alakú fúvókája pedig csak kissé volt nagyobb, mint a kornett vagy a kürt fúvókája.

A francia típusú hangszerek az alábbi hangolásokban építették:

  • kontrabasszus: „B”
  • basszus: „F”, „G” és „Esz”
  • tenor: „C” és „B”
  • alt: „Desz”
  • szoprán „F”
  • pikoló: magas „B”

20. század

A 20. századot számos konstrukciós változtatás jellemzi a harsonák területén, mind a felhasznált anyagok, mind a fúvókák, mind a hangszer-átmérő és a tölcsér növekedése terén. Új ventil megoldások alakultak ki és újfajta szordinókkal találkozhatunk.

A 20. század közepére az amerikai típusú zenekari harsona válik a harsonák sztenderdjévé szerte a világon, ezzel kiszorítva a tradicionálisan szűkebb tölcsérű hangszereket. Érdekes módon a német stílusú harsona ezektől a folyamatoktól függetlenül saját fejlődési útját járta és járja ma is.

1952-ben jelent meg az első dupla váltós basszus-harsona, mert több basszus-harsonás is elégedetlen volt a „B/F” basszus-harsona korlátaival (azaz a „F” ventillel használt tolókán csak 6 fekvés volt elérhető és ez nem tette lehetővé pl. a kontra „H” hang megszólaltatását). Ezt kiküszöbölendő toldották meg a hangszert egy újabb kis-szekund toldással („E”), majd később ezt megváltoztatták „Esz”-re vagy „D”-re. Ez a dupla-ventiles basszus-harsona annyira sikeres lett, hogy ma is használatban van. Később még számos más hangolású toldással is kísérleteztek, de erre majd később térek ki.

1965-ben Hans Kunitz, 1970-ben Dr. B. P. Leonard építi meg azt a kontrabasszus-/basszus-harsonát, amiben „in-line”, azaz egy sorban, függetlenül helyezkednek el a ventilek.

In line” soros ventil szerkezet „F/C/Desz/A”

„B/F/Esz” basszus-harsona váltó megoldása

Napjainkra a nagyépítésű („large bores”) tenor hangszer „F” ventillel vagy nélkül és a „in-line” dupla-ventiles basszus-harsona lett a zenekari harsonák sztenderdje. A kisépítésű harsonák szinte teljesen eltűntek. A közepes méretű („medium vagy medium-large bores”) harsonákat a tanulók használják vagy a jazz műfajában tűnik fel. Az alt-harsonát csak azoknál a műveknél használják, ahol kimondottan erre a hangszerre íródott a szólam. A modern német típusú harsonát inkább Németországban és néhány Közép-Európai országban alkalmazzák. A ventiles harsonát mára már csak a jazz műfajában lelhetjük fel, mint szóló hangszer. A kontrabasszus-harsonát is már csak hírből ismerik a harsonások, mára a basszus-harsona játssza szólamát.

És még egy pár szó a szordínóról („mute”). Ez a kis alkalmatosság szorosan kapcsolódik a hangszerhez, hiszen alkalmazásával különböző hangszíneket érhetünk el.

Fajtái:

egyenes

„straight”

kehely

„cup” 

„harmon” „pixie”  „bucket”  gumikalap „plunger

vagy fémkalap  „hat”

Variációk a harsonára

Sax trombone

A harsonáknak napjainkra számos hangolási, alaki változata született, amit az érdekesség miatt is érdemes áttekinteni. Az első lépések a billentyűk feltalálásával kezdődtek.

Adolpe Sax sem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne építse meg saját harsonáját, ráadásul egyből 6 ventillel. A ventiles harsona 6 billentyűje a tolókás harsona 6 fekvésének felel meg. Tehát nem a billentyűk kombinációjával lehet minden hangot megszólaltatni, hanem minden fekvéshez tartozik egy ventil.

Multi-Bell-Trombone

A nyílt állapot a harsona 1. fekvése, míg egy-egy billentyű a 2-7. fekvésnek felel meg (1. billentyű = 2. fekvés, 2. billentyű = 3. fekvés, stb.). Ezt nevezik egyébként „független ventil-rendszernek” (”independent valve system”).

Ennek egy továbbfejlesztett változata volt a „Multi-Bell-Trombone” szintén Sax-tól, amikor minden „fekvés” külön tölcsért kapott.

Ha már a ventiles harsonáknál tartunk, akkor lássuk a „normális” ventiles harsonát is. Amint láthatjuk, a hangszer követi a hagyományos testvére vonalait, csak a tolócső helyett dugattyús ventil szerkezet van ráépítve. Természetesen építettek belőle forgó szelepeset is, sőt Németországban, Ausztriában és Cseh-országban a 19. században szinte kizárólag ilyen létezett.

Dugattyús harsona   “Reisser” forgószelepes harsona (Németország 19. század)

És természetesen vannak olyan hangszerek ahol a billentyűk és tolóka együtt található meg. Ez az extrém hangszer Maynard Ferguson nevéhez és a Holton céghez fűződik, és tudtommal két méretben gyártották: szoprán („Firebird Trumpet”) és tenor („Superbone”).

Superbone Firebird Trumpet

És ha már eljutottunk idáig érdemes elgondolkoznunk, hogy meddig ventiles harsona egy hangszer és mikor trombita, vagy tenorkürt?

JazzBone (Amati): hagyományos harsona tölcsérrel és dugattyús ventiles rendszerrel építették. Ez a hangszer a hagyományos ventiles harsona felépítését követi.
JazzBone (DEG): ez is ventiles harsona, de már jobban összetekerték és amint látható, a tölcsére sokkal kónikusabb, ami a hang tónusát a tenorkürthöz közelíti.
Marching Trombone vagy Flugelbone (Blessing): teljesen összetekerve, már erősen hasonlít a basszus-trombitához, harsona mivoltát már csak a harsona fúvóka és az ennek köszönhető hangja jelzi.  

Összehasonlításképpen itt van két basszus-trombita. A hasonlóság elég szembetűnő.

Német típusú basszus-trombita Basszus-trombita (Bach)

És egy másik érdekes hangszer: a Herald-trombiták mintájára épített „Herald-Tenor-Trombita” („B” hangolású) a Besson-tól, amit nevezhetnénk akár Herald-harsonának is.

És most nézzük meg, hogy mi történik, ha másfelé csavarjuk a csöveket.

Ha keresztezzük az eufoniumot és a harsonát megkapjuk a „Trombonium”-ot.

A King kezdte el gyártani az 1930-as években. Ezt a hangszert kimondottan olyan menetzenekaroknak készítették, akik nem tudták használni a harsonákat a rossz terep viszonyok miatt, de nem szerettek volna lemondani a harsona hangjáról.

Ez a hangszer annyira sikeres lett az 1950-es években, hogy számos jazz együttesbe is bekerült, játszott rajta J.J. Johnson és Kai Winding is.

 
  Ha Verdi operát hallgatunk, biztosan találkozhatunk a „Cimbasso”-val a mély-rezes szekcióban. A baloldali képen egy a kontrabasszus-harsonára emlékeztető hangszer látható, ami szintén a harsonák családjába tartozik.

 

1639-ben építette Georg Nicolaus Oller Stockholmban

 

És, ha már a basszus, kontrabasszus lágerben játszó hangszerekről beszéltünk, itt érdemes megjegyezni eme hangszerek problematikáját. Ha egy B-kontrabasszus hangszert szeretnénk építeni annak hossza: 5 méter 83,4 centiméter, amint az első képen is látszik (kontrabasszus szakbut).

Kontrabasszus szakbut

Ez a hossz már komoly problémát jelent a hangszerépítőknek, nem besszélve arról, hogy a tolóka is 60 cm helyett kb. 120 cm-t kell, hogy csússzon a hetedik fekvésig. Ennek ellenére pár mester megpróbálkozott a hangszer megépítésével:

 

Schmittschneider dupla tolókás kontrabasszus harsonája
Helikon stílusú, dupla tolókás kontrabasszus harsona

1823-ban készítette el Párizsban A.A. Schmittschneider ezt a dupla tolókás kontrabasszus harsonát, amivel még abban az évben ezüstérmet is nyert. A tolókát duplán csavarva nem kell 120 cm-t csúsztatni csak 60 cm-t, mint a tenor hangszeren. A tölcsére az övének felfelé állt, de ahogy látható, összetekerhették azt helikon formájúra is, hogy a hangszert könnyebb legyen tartani.   De gyártottak, normál harsona alakkal is, mint a Boosey féle hangszer a 19. század végéről.

Boosey féle kontrabasszus harsona

És engedtessék meg nekem, hogy a végére hagyjam a számomra legérdekesebb hangszert a „buccin(e)”-t, ami nem tévesztendő össze a római „buccina”-val. A buccin kiejtésében nem nagyon van egyetértés, ezért felsorolnám a legelterjedtebb kiejtéseket: „buszan”, „buzan”, „buzín” és “bukszin.”

Római buccina Buccin(e)

Sajnos a megszületéséről semmilyen adat nem maradt fenn, de Hector Berlioz partitúrájában 1824-ben már feltűnik a hangszer a „Messe solennelle” művének „Kyrie and Resurrexit” tételében, és az is tudott, hogy a buccin a katonazenekarok kedvelt hangszere volt Franciaországban. Parádéknak, fesztiváloknak és ünnepségeknek volt fontos résztvevője a francia forradalomtól (1789) kezdve a 19. század közepéig.

Formáját tekintve a harsonára emlékeztet egy kígyót vagy sárkányt ábrázoló tölcsérrel, amit élénkvörösre, zöldre vagy aranyra festettek. A hangszer érdekessége volt, hogy a kígyónak vagy a sárkánynak volt egy kiálló fém nyelve is, ami a vonulás és játék alatt csapdosott.

A buccin hangja olyan, mintha a harsonát és vadászkürtöt vegyítettük volna össze. Halk játéknál nagyon melegen szólt, mert a fej része kalapált cinből vagy nagyon vékony rézből készült, de az extrém fortissimo-ra is képes volt.

Amikor a Nemzetközi Harsona Szövetség „International Trombone Association” megalakult 1972-ben ezt a hangszert választották logójuknak.

Finale

Amint láthattuk a harsonák családja szerteágazó. Különböző típusok alakultak ki az idők folyamán. Különböző hangolásban (méretben) épültek, és számos konstrukciós változata is van. Ettől függetlenül elmondhatjuk, hogy a 20. századra kialakult „sztenderd” harsona típusok a következők:

Esz-Alt B-Tenor  B/F-Tenor/Basszus B/F/Gesz-Tenor/Basszus

Ha valaki szeretne szakbuton játszani, annak is van lehetősége vásárolni –még ma is – hangszert. A szakbutot manapság is gyártják Németországban, az Ewald Meinl cég. Mivel ezek mesterhangszerek, olyanra gyártják, amilyenre a megrendelő kéri, de az alaphangolások az Esz-alt, B-tenor és az F, Esz vagy D-basszus. Számos régi-zene együttes játszik e hangszereken ma is. A barokk művek ezeken a hangszereken szólnak meg legautentikusabban.

Verdi vagy Puccini operáját hallgatva, ma is találkozunk a cimbasso-val, amit nem szokás basszus harsonával vagy tubával helyettesíteni. A hangszert a Thein cég ma is gyártja, bizonyítva a hangszer 1831-es premierje óta tartó sikerét.

Örömmel tapasztalom, hogy egyre nagyobb igény van az autentikus hangzás megközelítésére, és ehhez nélkülözhetetlenek a régi hangszerek újbóli felfedezése. Nem beszélve arról, hogy egy érdekes színfoltjai a zenekaroknak, és méltán tagjai a harsonák büszke családjának.

Felhasznált irodalom

  • Anatomy of the Orchestra (Norman Del Mar) 1983 London: Faber & Faber. ISBN 0-520-05062-2
  • Brass Instruments: Their History and Development (Anthony Baines) 1980. London: Faber & Faber. ISBN 0-571-11571-3
  • Die Instrumentation: Teil 8 Posaune (Hans Kunitz) 1959. Leipzig: Breitkopf & Härtel. ISBN 3-7330-0009-9
  • Die Musik in Geschichte und Gegenwart (Friedrich Bluhme) 1962. Kassel: Bärenreiter.
  • Encyclopédie de la musique et Dictionnaire du Conservatoire (Albert Lavignac) 1927. Paris: Delagrave.
  • Instrumentation and Orchestration (Alfred Blatter) 1997. Belmont: Schirmer. ISBN 0-534-25187-0
  • La tromba e il trombone (Carlo Arfinengo) 1973. Monza: Edizioni Bérben E.1869B.
  • The Trombone London (Trevor Herbert) 2006. Yale University Press. ISBN 0-300-10095-7
  • The New Grove Dictionary of Music and Musicians (Stanley Sadie és John Tyrrell) 2001. London: Macmillan. ISBN 0-19-517067-9
  • Orchestral Performance (Christopher Adey) 1998. London: Faber & Faber. ISBN 0-571-17724-7
  • Talking about the Trombone (George Maxted) 1970. London: John Baker. ISBN 0-212-98360-1
  • The Cambridge Companion to Brass Instruments (Trevor Herbert és John Wallace (1997). Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 0-521-56522-7
  • Trombone Technique (Denis Wick) 1984. Oxford: Oxford University Press. ISBN 0-19-322378-3
  • The Grove Dictionary of Music and Musicians (George Grove) 2001. ISBN 1-56159-239-0
  • The Trombone: The Instrument and its Music (Robin Gregory) 1973. London: Faber & Faber. ISBN 0-571-08816-3
  • The Trumpet and Trombone (Philip Bate) 1978. London: Ernest Benn. ISBN 0-510-36413-6
  • The World of Baroque & Classical Musical Instruments (Jeremy Montagu) 1979. New York: The Overlook Press. ISBN 0-87951-089-7
  • The World of Romantic & Modern Musical Instruments (Jeremy Montagu) 1981. London: David & Charles. ISBN 0-7153-7994-1
  • The World of Medieval & Renaissance Musical Instruments (Jeremy Montagu) 1976. New York: The Overlook Press. ISBN 0-87951-045-5