Blog

HORVÁTH ADRIÁN: A FÚVÓSZENEKAR HANGSZEREI

A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézet hallgatójaként írt diplomamunkám

Bevezetés

Az idők folyamán a fúvószenekarok hangszer-összeállítása sokat alakult, változott. Az egyes országok zenekarainak hangszerösszetétele is sokban különbözik egymástól. De szerencsére a fúvószenekarok története csak 200 évre nyúlik vissza, így a fennmaradt partitúrákból, fényképekből nyomon követhetőek a változások. A partitúra lehetőséget ad megismernünk a szólamok felállását, a fényképeken pedig nyomon követhetjük, hogy melyik szólamokat duplázták, vagy sokszorozták meg a zenekari arányok megtartása végett.

A fúvószenekarok felépítésére jellemző egy vezérelv. Ez az elv a fúvós hangszerek felosztása az énekes hangszercsoportok szerint:

SZOPRÁN – ALT – TENOR – BASSZUS

A fúvószenekarok szólamai általában e négy szólam köré csoportosul.

De miért volt erre szükség?

Mert a fúvós hangszerek terjedelme csak két, esetleg három oktáv, ezen belül a jól képezhető és könnyen megszólaló hang még ennél is kevesebb. Ez még nem indokolta volna azt, hogy minden oktávra két hangszer jusson, de az egyes hangszerek legmélyebb hangjainak vivőereje, hangmennyisége nem egyezett a legmagasabb hangjainak hangerejével (egy mély hangszer magas hangjai nem olvadnak egybe a magas hangszer alsó hangjaival), ezért szükséges volt a sűrűbb felosztás.

Hogy jobban megértsük a hangszer-csoportok kialakulásának folyamatát, előbb érdemes megismerkednünk a fúvószenekarok kialakulásának történeti hátterével is Amerikában és Európa különböző részein. Meg kell találni azt az időpontot amikortól zenekarnak tekinthető a zenészek együtt-játszása különböző eseményeken. Meg kell találni a szólamcsoportok kialakulásának idejét és módját, és, hogy ezekhez milyen hangszereket használtak elődeink és milyen hangszereket használnak ma kollégáink.

Miért csak Európáról és Amerikáról esik szó?

Természetesen fúvós együttesek kialakultak szerte a világon, sőt számos hangszer más földrészről került az Európai kultúrába, de ennek ellenére a fúvószenekari kultúra kialakulása igazából az Európai és az Egyesült Államokbeli történések következménye volt, majd a már kialakult fúvószenekari minták terjedtek el szerte a világon, hol előbb, hol később.

Történeti áttekintés

A zenekarok kialakulása

A zenekar neve a görög „orkhésztra” szóból ered (jelentése azt a helyet jelölte, ahol a színházban a kórus énekelt, táncolt), alatta a közös előadás céljára egyesült nagyobb hangszeres együttest értjük. Ebben az értelemben a zenekar olyan régi, mint amilyen régiek a hangszerek.

Európai értelemben azonban az ókori primitív együtteseket, a görög és római zenész csoportokat még nem tekintjük igazi zenekarnak. Európában a zenekar nem az ókoriak folytatása, hanem a reneszánsz-kori (16. század) kisebb létszámú együttesek fejlődésének, összeolvadásának az eredménye. Eleinte a hangszereket csak az egyes énekszólamok pótlására használták, majd később az egyes hangszert alárendelték a kollektív hangszínnek. Tehát a hangszínek szembeállítása fejlesztette ki a hangszercsaládokat.

A 17. században a zenekarok felépítése az egyes vidékeken eltérő volt, Franciaországban és Angliában a vonósokat kedvelték, míg Németországban a rézfúvósok voltak divatban.

Városi zenekarok

Georg Eberlein: Pfeifferstuhl

Az európai városok vezetése már a 13. századtól alkalmazott zenészeket. Az első ismert város, amelynek saját zenekara volt, a németországi Brunswick volt 1127-ben.

Az udvari együttesekkel szemben a szabad városok tanácsainak a síposai, trombitásai, harsonásai már szerződtetett városi zenészek voltak, akik külön céhekbe is tömörültek. Németországban a városi zenészeket „Stadtpfeifer”-nek (városi dudás), Angliában „waits”-nek (őrök – a városi őrség síposai miatt) nevezték.

A 15. századra már majdnem mindegyik városnak volt zenekara; a legfontosabb feladatuk az volt, hogy az elöljárót kísérjék a különféle ünnepségeken, illetve éjszaka az utcán zenéljenek.

A 16. században vált szokássá ünnepi estéken a „turmmusik” azaz a toronyzene és a báli rendezvényeken pedig „suite” azaz a tánczene. A toronyzene repertoárjának nagy részét hangszeres kísérettel előadott korálok alkották, de néha „turmsonaten”, vagyis kornetten, harsonán és trombitán előadott, négy vagy ötszólamú hangszeres zene is felcsendült.

Barokk Schalmei-k

E század zenekarainak legfontosabb hangszere a „schalmei” volt, egy dupla nádnyelves fafúvós hangszer, amelyet először Ázsia nyugati vidékein használtak tánc- és szertartási zenék előadásához, és a keresztesekkel került át Európába a 12. században. Az oboa elődjének tekinthető hangszert átható, erős hangja különösen alkalmassá tette szabadtéri előadásokra.

A nyolclyukú európai hangszert, keleti elődjéhez hasonlóan, egyetlen, kúposan kialakított keményfa darabból készítették, amely harang alakban végződött. Számos méretváltozata volt.

A barokkban is még a hangszínek szembeállítása volt a cél. Händelnél pl. a vonóskarral szemben állt a háromszólamú oboa-család, két fagott szólam, három kürt szólam, három trombita szólam és három timpani.

Az igazi zenekar a klasszikus zenei korszak (17. század) homofon stílusában bontakozott ki, azaz a hangszerek mindegyike csak egy-egy szólama az összeolvadt együttesnek. Ebben nagy szerepe volt az opera kialakulásának. A négyszólamú énekkar mintájára a zenekarban is általánossá válik a négyszólamú gondolkodás. Eközben a vonósok nélküli, szabadtéri fúvószene is kamarazenévé finomodik. Kialakul a „harmóniazene”.

Harmóniazene

A vonós hangszerekhez hasonlóan a fúvóshangszerek is stabil, megbízható hangszerek lettek a 18. századra, köszönhetően ez a számos felfedezésnek és újításnak a hangszerépítés terén. Ha figyelmesen átnézzük Franz Josef Haydn több mint 100 szimfóniáját láthatjuk, hogyan kísérletezik, hogy megtalálja a legelőnyösebb és leggyakorlatiasabb hangszín-kombinációkat. Az oboa és a fagott már elfogadott hangszer volt, mint szoprán és basszus fafúvós hangszer, amíg a klarinét még csak ekkor kezd divatba jönni Franciaországban, Angliában és később a Habsburg birodalomban. Az angolkürt is népszerű, mint a fuvola, kontrafagott és a basszetkürt (korai alt-klarinét).

A kürt kivételével a rézfúvós és ütős hangszereket alig használták szimfóniákban, azokat „száműzték” inkább a katonazenekarokba vagy az alantasabbnak tartott operákba.

1. gyalogos hadtest zenekar, 1753 Anglia

A zeneszerzők kísérletezésének köszönhetően a vonósok domináns szerepét ellensúlyozva egyre többet alkalmazták a fafúvósokat a harmóniák megszólaltatására, és színes kontraszt hangszínek alkalmazására a vonósokkal szemben. Ez vezetett el a csembaló leváltására, és helyébe a fafúvósok léptek. Így kialakulhatott a „harmóniazene”, amely elnevezés utal a fafúvósok szerepére a zenekarban, az együttes elnevezése pedig „harmónia” lett.

A harmónia általában nyolc zenészből állt, ami nem függött össze az ezen időben megtalálható két fajta katonazenekar típussal (kis-zenekar – nyolctagú és szintén harmóniának nevezett és a másik, ami a nyolctagú együttes mellett török hangszereket is használt: rézfúvós, ütősök és kis-klarinét, pikoló).

A harmóniazene a katonazenekaroktól teljesen különálló kulturális jelenség volt, függetlenül attól, hogy a hangszer-összeállítások hasonlósága miatt sokszor nevezték a katonazenekarokat is harmónia néven.

Angol serpent

Nyugat-Európában a klarinét volt a legelterjedtebb violinkulcsos hangszer, míg Németországban és a Habsburg birodalomban az oboa volt. Az 1780-as évek elején Bécsben a legismertebb hangszer-összeállítás a „2-2-2-2” (2 oboa, 2 klarinét, 2 kürt és 2 fagott) modell volt.

Heckel kontrafagott és
Buffet fém kontrafagott

A kilencediknek megjelenő hangszer a kontrabasszus szólamot volt hivatott játszani. Ez nem szóló szólam volt, de eléggé erősítette a hangzást az együttesben. A fagott alatt szólt egy oktávval. Erre a legelterjedtebb hangszer Angliában a serpent volt, de Franciaországban a harsonát használták. Az Osztrák birodalomban a kontrafagott volt használatban. A 19. századra pedig már megjelent a basszuskürt is.

Amíg a 18. században nyolc zenész volt az elfogadott létszám, addig a 19. századra már ez a szám 12-re is növekedhetett (talán a romantikus időszakra jellemző harmónia igény miatt). II. József császár koronázásakor Pressburg-ban, Grassalkovich herceg és Eszterházy herceg összevont együttesei léptek fel Georg Druschetsky: 21 fúvósra írt művével

A 19. századra a harmóniazene Bécsben kedvelt „vacsorazene” lett, és a legkedveltebb időtöltés lett ezt hallgatni a bécsi arisztokrácia körében.

A legnagyobb ismert harmónia a Kraft Ernst herceg által fenntartott Wallerstein-i harmónia volt. 12 fúvós zenélt benne (2 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 2 kürt, 3 fagott és egy hegedű – amin Antonio Rosetti karmester játszott).

Legismertebb harmónia-zene-szerzők:

  • Franz Josef Haydn: az első volt, aki a partitúrájába klarinét szólamot írt (1761?). A C-dúr Divertimentóban 2 klarinét és 2 kürt szerepel. Partitáiban és Divertimentóiban 2 oboát, 2 kürtöt és 2 fagottot; vagy 2 klarinét, 2 kürt és két fagott; vagy 2 klarinét, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott és 1 kontrafagottot alkalmaz.
  • Wolfgang Amadeus Mozart: A harmóniazene alappilléreinek tartják három szerenádját, amit 1781 és 1782 között írt. Az Esz-dúr szerenádot (1781) eredetileg 2 klarinétra, 2 kürtre és 2 fagottra írta. 1782 áprilisában áthangszerelte 2 oboára a jobban hallhatóság kedvéért.
  • Ludwig van Beethoven: számos fúvós darabot írt élete során (pl.: Oktett, Op. 103, Rondino, WoO 25 – 1792), mindkét műben a „2-2-2-2” hangszer-összeállítást alkalmazza.
  • Franz Schubert: említést érdemel oktettje, melyet 1813-ban írt és csak egy kisebb darabja maradt fenn az utókornak (Eine Kleine Trauermusik) hangszer-összeállítása a következő: 2 klarinét, 2 fagott, 1 kontrafagott, 2 kürt és 2 harsona.

Orosz kürtzenekar

Amíg a harmóniazene hódító útját járta Európában, addig Oroszországban egy érdekes és bizarr formáció alakult ki. Ez volt az „orosz kürtzenekar”.
Kirilovich Narishkin herceg Elizabeth cárnő mestervadásza a vadászatokon felcsendülő natúr-kürtök lehetőségeit (csak a felhangjait tudta megszólaltatni) nem tartotta elégségesnek, ezért úgy gondolta, hogy több hangolású natúr-kürtöt alkalmazva kitágíthatja a kürtök hangterjedelmét. Ezen ötletétől vezérelve, rézművesek készítették el 1751-ben a hercegnek azt a 16 új hangszert, melyek a D-dúr akkordjaira voltak hangolva, akár az orgonasípok. Még ezen évben be is mutatkoztak a Cárnő előtt, akinek annyira megtetszett az együttes, hogy elrendelte a zenekar elterjesztését szerte a birodalomban.

A fúvószenekar születése

Amint látjuk a 18. századra kialakul a szimfonikus zenekar (a vonós zenekart és a harmóniát összeültetik) és szép számmal működnek fúvós és vonós együttesek külön-külön is. De eljött az ideje a rézfúvós hangszerek pódiumra lépésének is.

A 18. században feltalálják a kromatikus rézfúvós hangszereket. Négy nagy csoportjuk alakul ki:

1.) Dugattyús / pumpás (piston valves): a legtöbb trombita, kornett és tuba dugattyúsként épül meg.

„Stölzel” dugattyú (Heinrich Stölzer 1814)
„Berlin” dugattyú (Wilhelm Wieprecht 1827 Berlin)
„Périnet” dugattyú (Francois Périnet 1833 Párizs)
„Double-piston” dugattyú (Christian Friedrich Sattler 1821 Lipcse)

2.) Forgószelepes („ventil”-es vagy „rotary valves”): kürt és néhány trombita, bár később egyre több hangszeren alkalmazzák megbízhatósága és gyors váltása miatt.

„német” forgószelep (Friedrich Blühmel, Heinrich Stölzer 1818 Berlin)
„Allen” forgószelep (Joseph Lathrop Allen 1853 Boston)
„korong” forgószelep (John Shaw 1838)

3.) Tolókás: a harsonák családja használja. A legrégebbi módszer a hang magasságának megváltoztatására.

4.) Takarópárnás-billentyűs („keys): a fafúvós hangszereken is alkalmazott, a lukak letakarásához használt billentyűsor (serpent, ophicleide és a „keyed bugle”)

Az újításoknak köszönhetően egyre több fúvós hangszert építettek (Adolphe Sax – szax-kürtök, szaxofon, Richard Wagner – Wagner tuba, Ferdinand Sommer és Carl Moritz – baritonkürt, Wilhelm Friedrich Wieprecht – tuba). A fafúvós hangszerek is egyre modernebbek lettek (pl. Theobald Boehm munkássága – Boehm klarinét és fuvola és ennek hatására a modern oboa).

Az olyan területeken ahol szükség volt a nagyobb hangerőre (katonaság, szabadtéri koncertek, nagyobb fesztiválok) a legkézenfekvőbb megoldás a fúvószenekar alkalmazása volt.

A katonazenekarok

„Azután így beszélt az Úr Mózeshez: Készíts két harsonát, ötvözött ezüstből készítsd azokat. A közösség összehívására és a táborok elindítására lesznek azok. Amikor megfújják azokat, gyűljön hozzád az egész közösség a kijelentés sátrának bejáratához. Ha az egyiket fújják meg, gyűljenek hozzád a fejedelmek, Izrael nemzetségfői. Ha pedig riadót fújtok, induljanak el azok a táborok, amelyek keletre táboroznak. Ha másodszor fújtok riadót, induljanak el azok a táborok, amelyek délre táboroznak. Riadót kell fújniuk induláskor. De ha a gyülekezetet gyűjtitek össze, ne riadót fújjatok. A harsonákat Áron fiai, a papok fújják. Örök rendelkezés legyen ez nálatok nemzedékről nemzedékre. Ha hadba indultok országotokban a benneteket szorongató ellenség ellen, akkor is ezekkel a harsonákkal fújjatok riadót. Akkor majd megemlékezik rólatok az Istenetek, az Úr és megszabadultok ellenségeitektől. Fújjátok meg ezeket a harsonákat az öröm napjain, az ünnepeken és a hónapok kezdetén, amikor égőáldozatokat és békeáldozatokat mutattok be, és emlékeztetni fogják istent rátok. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek!”

“római-tuba”

Mint olvashattuk a katonai célokra használt zene valószínűleg egy idős az emberiség azon képességével, hogy a hangot, mint egyszerű természeti jelenséget az ember tudatos tevékenységgel, művészetté és tudománnyá fejlesztette. Az ősi társadalmak nem csak a vallási rituáléiban, hanem az ellenség elriasztásának céljából is használtak hangkeltő eszközöket.

“cornu”

Később az ókori társadalmakban ezt a képességet már hadi célokra is felhasználták, ami egy zenei jelrendszer felállítását jelentette, amely a seregek kommunikációját volt hivatva elősegíteni a hadszíntereken.

Az ókori római ármádiában az etruszk eredetű hosszú egyenes bronzból készült „római-tuba” a visszavonulást, míg a „cornu” az őrségváltást jelezte.

Az európaiak a keresztes hadjáratok során a 11-13. században ismerkedtek meg először a katonazenekarok fogalmával. Ennek ellenére a katonazene első szervezett formájával csak a 16. században találkozhattak a török szultán haderejében, ahol a török sereg már tudatosan használta fel a katonazenekar által játszott zene erejét a hit és az elszántság megerősítésének érdekében.

Európában ugyanekkor a hadseregek a katonazenét csak dob és kürtjel formájában használta fel, és még nem látta azt a lehetőséget – amit a török hadsereg – hogy a katonazenekarral, egy ország saját kultúrájával is hódíthat.

A katonazene nagy változását Európában a 18. század hozta meg a hivatásos katonazenekarok megjelenésével. Ebben az időben veszik át az európai katonazenekarok a „török” vagy janicsárzenét. Ekkor kapnak helyet a zenekarokban az oboák, sípok, dobok, páros réztányérok, triangulumok, török félhold csengőkkel („schellenbaum”) és a nagydobok.

Síposok (1523) grafit rajz. Basel, Kupferstichkabinett

A Francia és Porosz mintára felállított európai hadseregek ebben a korszakban már szervezett haderőként kaszárnyákban kerültek elhelyezésre és ott már megjelentek az első katonazenekarok is, amelyek az ezredek napi tevékenységében aktív szerepet játszottak. A kor háborúiban a hadurak már nem érdekeltek abban, hogy a legyőzött terület összeomoljon, hanem a cél az volt, hogy a gazdaságilag és kulturálisan is jövedelmező maradjon a győztes fél számára. Ezért a katonazenére, mint kulturális misszióra is tekintettek. A katonazenekarok mindenhol ott voltak, ahol hadmozdulatok zajlottak és térzenéken, katonai parádékon közvetítették a győztes fél diadalát, kulturális értékeit.

A század végére a katonazenekarok mérete megnőtt, ami főleg az ütős szekció bővülésének volt köszönhető. Ez azonban magával hozta a dallam hallhatósága érdekében a fúvósszekció megnövelését is. Megjelentek a katonazenekarokban a klarinétok és számuk hamarosan minden más hangszerét felülmúlta. A klarinét a katonazenekarban hasonló szerepet tölt be, mint a hegedű a szimfonikus zenekarban. Annak, hogy felváltotta az oboát, két oka volt: a menetelő zenésznek sokkal könnyebb volt megszólaltatni a szimpla nádnyelves klarinétot, mint a dupla nádnyelves oboát, emellett az oboa lágy hangját a modern rézfúvósok sokszor elnyomták.

A katonazenekaroknak két fajtája alakult ki:

Az első az úgynevezett csapat-zenekarok voltak. A zenekarok csak natúr hangszereket használtak (natúr-szárnykürt, natúr-trombita, natúr-kürt, „bagpipe” (duda), „fife” vagy németül „schwegel” (síp vagy kisfuvola).  Ezek a zenekarok kísérték a csapatokat a csatamezőre és a katonákat szórakoztatták. A csapatzenekaroknak is két fajtája létezett:

      • 14. Királyi Huszár Zenekar (Anglia)

        Gyalogos zenekarok: az egységes lépés biztosítása miatt kezdték alkalmazni. Eleinte egy „fife” (síp) játszott két pergődob kíséretével. Ezt nevezték a gyalogságnál „spiel”-nek.

      • Lovassági zenekarok: eleinte 2-3 trombitás és 1 pár (lóra szerelt) üstdob emeli a vonuló lovasok pompáját. Ezt hívták „trombitás menet”-nek. De elterjedt volt az is, hogy többféle hangolású natúr-trombitával vonultak így képesek voltak a kromatikus hangzásra.

A billentyűs rézfúvós-hangszerek feltalálásával alakulnak ki az újabb (második) fajta katonazenekarok. A 18. századtól az 1. világháborúig, még mind két fajta katonazenekar megtalálható a hadseregekben. Az első világháború hozza azt a fajta szemléletet, ami a csapatzenekarok modernizálásához vezet, hiszen egyre fontosabb volt a katonák szórakoztatása, amihez elengedhetetlenek voltak a kromatikus hangszerek.

A katonazenekarokban egyre nagyobb számban alkalmazták a fafúvósokat is, ami az alapjait teremtette meg a későbbi „marching band” (menetzenekar) és „concert band” koncert-fúvószenekar kialakulásának.

Ezt a fajta „csapatzene” (indulók, ceremónia zenék) annyira népszerű volt a két világháború között, hogy számos más szervezet is felkarolta. Ekkor jelennek meg a rendőrség, tűzoltóság fúvószenekarai és a veteránok számos fúvószenekara. Sőt ekkor jelennek meg azok a hagyományőrző zenekarok is, akik felvállalták a korabeli hangszerek megőrzését és zenekaraikban máig is e hangszereken játszanak („pipe” (duda) és dob zenekarok, „fife” (síp) és dob zenekarok és a dobos és „bugle” zenekarok.

A katonazenekar kifejezés mára már a civil „marching band” menetzenekarokat is jelenti, mert ők azok, akik hasonló stílusban játszanak, hasonló felállásban és hasonló hangszerelésben.

Fúvószenekari típusok

A hangszer-összeállítás („instrumentation”) különbözőségei

A “Music for the Royal Fireworks” partitúrájának első
lapja

Minden népnek és minden időszaknak meg voltak a saját és sajátságos hangszer-összeállításai. Sokan és sokszor megpróbálták egységesíteni az összeállításokat ezért az évek folyamán rengeteg tanulmány és könyv jelent meg ebben a témában. Talán a leghíresebbek Hector Berlioz és Nikolai Rimsky-Korsakov – ma már klasszikusnak számító – könyvei a zenekari hangszerelésről, hangszer-összeállításról.

Amíg a szimfonikus zenekar egy meghatározott összeállításban létezhetett csak, addig a fúvószenekaroknak számtalan válfaja található meg a történelemben. Például a 17. század elején Németországban egy zenekar kornettekből és „sackbut”-okból állt melyek a tornyokban zenéltek, addig a 18. században, Angliában Händel: Music for the Royal Fireworks művében 9 trombita, 9 kürt, 24 oboa, 12 fagott, pergődob, és 3 timpani szerepelt. Ezen időben (1792-ben) az amerikai United States Marine Band összeállítása a következő volt: 2 oboa, 2 klarinét, fagott és 2 kürt, ami az Angol és Európai katonazenekarok alap-összeállítása is volt, és hasonló módon állt fel a bécsi harmónia is.

A 19. századra a fúvószenekarok hangzása egyre változatosabb, egyre kifinomultabb, köszönhető ez a sok hangszerész, hangszerépítő és feltaláló fáradozásának, mint Wilhelm Wieprecht (tuba, baritonkürt), Johanne Stoelzel (billentyűk), Theobald Boehm (fuvola), Adolphe Sax (billentyűk, szax-kürt, szaxofon), és Hyacinth Klose (klarinét billentyű-rendszer).

A 19. század közepén Amerikában a polgárháború idején túlnyomóan rézfúvós zenekarok alakultak ki, amelyek kornetteket, szax-kürtöket és dobokat használtak. Csak a legendás katonakarmester Patrick Gilmore hatására honosodtak meg a zenekarokban a fafúvóshangszerek. 1878-ban a Gilmore által vezetett, New York városában állomásozó 22. Regiment Band az alábbi felállásban játszott:

  • 2 pikoló
  • 2 fuvola
  • 4 oboa
  • 1 asz-klarinét
  • 3 Esz-klarinét
  • 16 b-klarinét
  • alt és basszus-klarinét
  • 6 fagott
  • 4 kontrafagott
  • szoprán-szaxofon
  • alt-szaxofon
  • tenor-szaxofon
  • bariton-szaxofon
  • basszus-szaxofon
  • 1 Esz-kornett
  • 4 kornett
  • 2 trombita
  • 2 szárnykürt
  • 4 kürt
  • 3 harsona
  • 2 altkürt
  • 2 tenorkürt
  • 2 eufonium
  • 5 dupla B-tuba

1892-ben Sousa első professzionális zenekara (amelyből kialakult a későbbi U.S. Marine Band) az alábbi zenészekből állt:

  • 2 fuvola
  • 2 oboa
  • 2 Esz-klarinét
  • 14 b-klarinét
  • 1 alt-klarinét
  • 1 basszus-klarinét
  • 2 fagott
  • 3 szaxofon
  • 4 kornett
  • 2 trombita
  • 4 kürt
  • 3 harsona
  • 2 eufónium
  • 4 basszus
  • 3 ütő

Ez a hangszer-összeállítás már meglepő hasonlóságot mutat a többi korabeli hangszer-összeállítással.

A négy nagyobb fúvószenekari típus

Mint látható volt: ahány ország annyi típus létezik. De azért négy nagyobb típust ki lehet választani, amit aztán kisebb nagyobb változtatással átvettek a környező országok is. A háromból két típus tulajdonképpen két egyéniség köré épül fel (Sax és Wieprecht), akiknek munkássága erősen meghatározta az adott fúvószenekari típus kialakulását.

  • Francia típusú fúvószenekar (Adolphe Sax)
  • Porosz típusú fúvószenekar (Wilhelm Friedrich Wieprecht)
  • Osztrák típusú fúvószenekar
  • A negyedik típus az Egyesült Államokban és Angliában alakult ki és eltér az előző három típustól, hiszen csak rézfúvós hangszereket alkalmaz.

Francia típusú fúvószenekarok

Az első ismertebb zenekart 1789 szeptemberében (a francia forradalom alatt) Bernard Sarrette, a Nemzeti Gárda kapitánya szervezete meg 45 fővel. Mivel Sarrette nem zenész volt így a szakmai feladatokat Francois-Joseph Gossec egy francia zeneszerző és 16 éves tanítványa Charles Simon Catel vállalta el.

A zenekar mérete korához képest meglepő volt, hiszen ekkor az oktettnél nagyobb együttes nem nagyon létezett Európában. Az 1789 végére a zenekarnak már 78 tagja volt és csak 1792-re csökkentették le 54-re.

1790-es években megjelennek az első speciálisan fúvószenekarra írt művek, mint: indulók, nyitányok és szimfóniák. Ismertebb művek Francois-Joseph Gossec: Military Symphony in F (1793-94) vagy a Classic Overture in C (1794-95).

De íródott egy érdekes mű is ekkor: Anton Reicha: Commemoration Symphony (1808). Ebben a műben található a field cannons, aminek hangszerelése az alábbi szólamokból áll: 3 pikoló 6 oboa, 6 klarinét, 6 kürt, 6 fagott, 6 trombita, 3 bőgő és 6 katonai dob. A kánont 46 zenészre írta, ami három zenekarra oszlott szét. A műben a három zenekar kombinációja szólal meg.

A hazafias fúvószene betetőzése Hector Berlioz: Symphonie Funèbre et Triomphale műve volt, annak ellenére is, hogy a forradalom után 50 évvel írta.

Berlioz volt az első megújítója a zenekari hangszerelésnek, hangszerszólam felosztásnak. A munkásságát évtizedekig tanulmányozták és sokáig adott útmutatást a többi zeneszerzőnek, hangszerelőnek.

A Funèbre et Triomphale hangszerelése:

  • Desz-pikoló (4 fő)
  • Esz-fuvola (5 fő)
  • oboa (5 fő)
  • Esz-klarinét (5 fő)
  • B-klarinét I. (14 fő) II. (12 fő)
  • basszus-klarinét (2 fő)
  • fagott I. (4 fő) II. (4 fő)
  • kontrafagott (1 fő)
  • F-kürt I., II. (4 fő)
  • Asz-kürt III., IV. (4 fő)
  • C-kürt V., VI. (4 fő)
  • F-trombita I., II. (4 fő)
  • C-trombita III., IV. (4 fő)
  • Asz-kornett I., II. (4 fő)
  • harsona I. (4 fő) II. (3 fő) III. (3 fő)
  • basszus-harsona (1 fő)
  • C- ophicleide I. (3 fő)
  • B-ophicleide II. (3 fő)
  • pergődob I. (4 fő) II. (4 fő)
  • timpani (1 pár)
  • páros réztányér (3 pár)
  • nagydob (1 fő)
  • gong (1 fő)
  • török félhold (1 fő)
  • kórus (200 fő)
  • hegedű I. (20 fő) II. (20 fő)
  • brácsa (15 fő)
  • cselló (15 fő)
  • bőgő (10 fő)
Szax-kürtök: (Esz-alt, B-kontraalt, Esz-tenor, B-basszus/bariton, Esz-basszus/tuba)

Az 1840-es években feltűnik egy fiatalember, akit Adolphe Saxnak hívnak és számos újításával hamarosan a figyelem középpontjába kerül. Feltűnik a „szax-kürt”-nek nevezet hangszercsalád, amin dugattyús („piston”) ventilek voltak és hátrafelé néző tölcsérük. Ezen hangszercsalád bariton változata szorította ki a fúvószenekarokból az ophicleide-t. Ennek az új hangszernek fényesebb és erősebb volt a hangja.

1845-ben Adolphe Sax vezetésével teszik egységessé Franciaországban a fúvószenekari összeállítást, amely meghatározza, hogy a fúvószenekaroknak milyen összeállítást célszerű követni. Ezt az összeállítást nevezhetjük a francia típusú összeállításnak, amit átvesz Belgium, Svájc és Spanyolország is. Ez később Amerikában és Japánban a Sousaphone-nal bővült ki.

kisfuvola 1 fő 1.,2.,3. harsona 3 fő
fuvola 1 fő kis-szárnykürt 1 fő
1.,2. oboa 2 fő szárnykürt 3 fő
Esz-klarinét 2 fő alt-szárnykürt 2 fő
1.,2.,3. B-klarinét 14 fő tenorkürt 1.,2.,3., 3 fő
basszus-klarinét 2 fő ophicleide (basszus) 2 fő
szoprán-, alt-, tenor-, bariton-szaxofon 4 fő kontrabasszus-kornett 4 fő
1.,2. fagott 2 fő pergő dob 2 fő
1.,2.,3.,4. kürt 4 fő nagydob 1 fő
1.,2. szoprán-kornett 2 fő páros réztányér 2 fő
3.,4. alt Esz-trombita 2 fő

Porosz típusú fúvószenekar

A német birodalom sem kerülhette el a fúvószenekarok elterjedését. Egyre több zeneszerző kezd fúvós hangszerekre komponálni. Egyik legismertebb ilyen zenemű pl. Felix Mendelssohn: Notturno (1824) műve, ami később Overture for Wind Band, Op. 24-ként vált ismerté (1838-ban írta át a partitúrát nagyobb zenekarra).

Felix Mendelssohn: Overture for Wind Band, Op. 24 hangszerelése:

  • fuvola
  • oboa (2 fő)
  • F-klarinét (2 fő)
  • C-klarinét (2 fő)
  • basszet-kürt (2 fő)
  • fagott (2 fő)
  • Esz-kürt (2 fő)
  • C-kürt (2 fő)
  • C-trombita (2 fő)
  • alt-harsona
  • tenor-harsona
  • basszus-harsona
  • kontra-fagott
  • basszus-kürt

A porosz katonazenekarok fejlődése sem maradt le a szomszédos országokétól. köszönhetően ez legfőképp Wilhelm Friedrich Wieprecht-nek.

Berlioz 1842-43-as Németországi látogatása alatt igen elismerően szólt a porosz katonazenekarok színvonaláról. Monsieur Desmarest-nak (párizsi Konzervatórium csellistájának) írt levelében kiemeli, hogy a katonazenekarok naponta többször is feltűnnek szerte Berlin utcáin, terein. Berliozra mély benyomást tett, hogy Wieprecht keze alatt 600 zenész dolgozott! Így írt a porosz katonazenészekről: „all good readers, all well up in the mechanism of their instruments, playing in tune, and favoured by nature with indefatigable lungs and lips of leather. Hence the extreme facility with which the trumpets, horns, and cornets give those high Frederick the Greatnotes unattainable by our artists. They are regiments of musicians, rather than musicians of regiments.”

batyphon(e)

Wieprecht nevéhez fűződik még a fúvószenekarok összeállításának megújítása, megszilárdítása is, ami nyomon követhető számtalan indulóján. Első műveit a „Guard Dragoon Regiment” számára írta. Ebben a lovassági zenekarban nem voltak fafúvósok, csak natúr-trombitások és harsonások. Wieprecht rábeszélte az ezred parancsnokát, hogy vásároljanak az akkor éppen megjelenő új ventiles hangszerekből, amit azelőtt sosem használtak a berlini lovas egységek. Felemelték a létszámot is az eredeti tizenháromról húszra a zenekarban. Így létre jött az első porosz rézfúvós zenekar a lovasságnál, ami képes volt már kromatikusan megszólalni.

A sikerek láttán III. Friedrich Wilhelm király felkérte Wieprechtet a potsdami Guard Regiment újjászervezésével, majd a király szerződtette egy olyan ventiles trombita megépítésére, amit az ezredek használhatnak. 1833-ban áttervezte a magas-trombitát, a „keyed”-trombitát, az alt-trombitát és a kornettet.

Habár a billentyűs trombitát Franciaországban találta fel 1826-ban Gasparo Spontini, Wieprecht berlini és potsdami munkássága is nagyban hozzájárult a billentyűk modernizálásához, több más neves hangszer készítővel együtt (Heinrich Stolzel Berlinben – 1850-körül – „Stolzel” billentyű, később John Shaw Angliában és Adolphe Sax Franciaországban).

Wieprecht nevéhez fűződik a basszus-tuba megszületése is (1835). Mivel a szelepes jelzőkürtök (szárnykürt, tenorkürt) csöve bővebb méretezésű, mint a kürté, de a hangszer alaphangjának megszólaltatásához még így is túl szűk, Wieprecht Berlinben létrehozta a különlegesen nagyméretű, bő menzúrájú basszushangszert, a basszus-tubát, ahol inkább a magasabb felhangok megszólaltatása okoz problémát. Ez a hangszer szorította ki a serpenteket és az ophicleideket a használatból.

Wieprecht a fafúvósok basszus hangszerét is megépítette, ez volt a batyphon(e), ami a mai basszus-klarinét elődjének is tekinthető.

1838-ban Wieprecht lett a berlini katonazenekarok direktora vagy más néven: főkarmestere, majd 1843-tól a 10. Konföderációs Hadsereg főkarmestere. Ebben az időben Wieprechtnek kedvező alkalma volt megismerkednie másfajta zenekarokkal is, hiszen tizenhárom század nem porosz zenész szolgált a katonazenekarokban Hannover, Holstein, Läuenburg, Oldenburg, Mecklenburg-Schwerin, Braunschweig, Humburg, Lübeck, és Bremen városokban. A hangszer-összeállítások különbözősége rákényszerítette Wieprechtet, hogy írjon 16 különböző gyalogos zenekari és 9 különböző lovas zenekari összeállítást.

1845-ben jelenik meg a következő összeállítás, amiben 21 szólamot határozott meg:

Hangszer-összeállítás: Testőr zenekarok Csapat zenekarok
Éles regiszter, halkabban kell játszania
fuvola, nagy és kicsi 2 fő 1 fő
Klarinét Asz vagy G 2 fő 2 fő
klarinét Esz vagy D 2 fő 2 fő
klarinét B vagy A 8 fő 6 fő
oboa Esz vagy D 2 fő 2 fő
fagott 2 fő 2 fő
batyphon(e) 2 fő 2 fő
Középső regiszter, erősebben kell játszani
kornett B vagy A 2 fő 1 fő
kornett Esz vagy D 2 fő 1 fő
tenorkürt B vagy A 2 fő 1 fő
baritonkürt B vagy A 1 fő 1 fő
basszus-kürt F vagy Esz 2 fő 1 fő
Alsó regiszter, nagyon erősen kell játszani
trombita esz vagy D 4 fő 4 fő
harsona B vagy A 2 fő 2 fő
basszus-harsona F vagy Esz 2 fő 2 fő
basszus-tuba F vagy Esz 2 fő 2 fő
triangulum 1 fő 1 fő
páros réztányér 1 fő 1 fő
pergődob 2 fő 1 fő
nagydob 1 fő 1 fő
schellembaun 1 fő 1 fő
karmester 1 fő 1 fő

A 19. század közepén úgy tartották, hogy a nagy fúvószenekarnak 50-60 tagjának kell, hogy legyen. 1848-ban az egyik porosz gyalogos zenekar az alábbi hangszerekből állt:

8-10 klarinét dallam játszásra, (2 pikoló) 4 trombita (2 natúr, 2 szelepes)
8-10 klarinét kíséret játszásra 4 harsona (ATBB)
2 első oboa serpent
2 második oboa kontra-fagott (gyakran 2)
2 basszet-kürt tuba, bombardon, vagy basszus-kürt
2 fuvola vagy pikoló 1 vagy 2 pergődob
2 első fagott páros réztányér
2 második fagott triangulum
4 kürt

Később Wieprecht átszervezte ezt az összeállítást is, ami 1860-ra a következőképpen nézett ki:

Lovassági zenekar Tüzérségi zenekar Vadász zenekar Gyalogsági zenekar
kornettino 1 fő 3 fő 1 fő
szoprán-kornett 4 fő 6 fő 4 fő 2 fő
alt-kornett 2 fő 3 fő 2 fő 2 fő
tenorkürt 2 fő 6 fő 2 fő 4 fő
bariton-tuba 1 fő 3 fő 2 fő 1 fő
basszus-tuba 3 fő 6 fő 3 fő 4 fő
trombita 8 fő 12 fő 3 fő 4 fő
kürt 4 fő 4 fő
fuvola 2 fő
oboa 2 fő
Asz-klarinét 1 fő
Esz-klarinét 2 fő
B-klarinét 8 fő
fagott 2 fő
kontra-fagott 2 fő
harsona 4 fő
páros réztányér 1 fő
pergődob 2 fő
nagydob 1 fő
török félhold 1 fő
Összesen: 21 fő 39 fő 21 fő 47 fő

Az ő általa készített hangszer-összeállítást nevezhetjük a porosz típusú hangszer-összeállításnak, ami híven tükrözi munkásságát és megtalálható benne minden olyan modernnek mondható hangszer, ami a 19. században fellelhető volt Európában.

Ebben az időben született meg egy különös hangszer, amit bár a fúvószenekarok nem használtak, de érdemes említést tenni róla. Ezt a hangszert Adolphe Sax készítette Richard Wagner számára (1853 körül). Első megjelenése a „Das Rheingold” 2. felvonásában volt a Valhalla témában, de a főszerepet a Nibelung gyűrűje ciklusban kapta meg.

Az új hangszer a „B”- és az „F” Wagner-tuba (ez tekinthető a modern eufonium elődjének). A Wagner-tubát nagy tölcsér és sötét, puha hangszín jellemezte, ami tökéletessé tette a mély obligátó szólamok lejátszásához. A hangszer nagyon hasonlít a tenor- és baritonkürtre, de annak tükörképe és kürt fúvókával játszanak rajta.

a „B” tenor és az „F” basszus
Wagner tuba

Osztrák típusú fúvószenekarok

Az osztrák típusú zenekari forma hatott leginkább a mai magyar fúvószenekarok összeállítására, de azért eleink sem szégyenkezhettek, szégyenkezhetnek; hiszen zenészeink 1000 éven át híresek voltak szerte Európában. Ezért ezt a témát egy kicsit bővebben szeretném kifejteni, és engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit régebbről indítsam a gondolatmenetemet, mintsem kialakul az Osztrák típusú fúvószenekar.

Népünk első fúvósai már honfoglalásunk előtt is a magyar seregekben fújták kürtjeiket. A 924. évi sankt galleni kaland krónikása már megemlékezik arról, hogy a magyarok kürtjeikkel adtak egymásnak hadi vezényszavakat, jeleket. A honfoglalás korában „igricek”-ként említik őket.

  • Egy részükből a 12. századra nemesi rendű királyi kürtösök, trombitások, dobosok nemesi-katonai rendje alakult ki, rangjuk apáról fiúra szállt.  A források tanúsága szerint, felvonulásaikon nem a pompás melódiákról voltak híresek, hanem inkább arról, hogy „istentelen nagy zajt csaptak”. Ennek a dolognak az a magyarázata, hogy a késő-középkorig a királyi trombitásoknak rendje élesen elvált a tényleges zenét szolgáltató „közönséges” trombitásokétól.
  • Másik részük az udvar és a sereg körül muzsikált, éldegélt.           Őket a „marstall zenészei”-nek nevezték, akik táborba szálláskor, utazáskor, külföldi látogatásokra a királlyal együtt vonultak.
Stróbl Alajos: Kürtös alak

A 15. században már számos zenészünk járt a királyi udvarral Európa szerte. A franciák már ekkor elcsodálkoztak a magyar lovas üstdobosokon és a lovas kürtösökön. Sőt egy lotharingiai krónikában feljegyezték, hogy a magyarok lovaikat zeneszóra táncoltatták. Ezek a trombitások ott voltak (nyolcvanhatan!) az 1412. évi budai illetve magyarországi fejedelmi találkozón. Ők voltak a részvevői a Zsigmond kori nagy ünnepségeknek. Részt vettek Mátyás esküvőjén és ott voltak 1479-ben az olmützi királyi találkozón, ahol II. Ulászló cseh király találkozott Mátyással. Ezen a találkozón jegyezték fel, az alábbiakat: „…habin hier einer 100 trometter den frede geblassen und achte darzw gepauckt ist um 11 in der nacht gewest…”4 (éppenséggel száz trombitás fújta a békeszerződést ünneplő fanfárt; muzsikájuk belenyúlt a késő éjszakába). Ezek a hadi, tábori és udvari szolgálatot teljesítő lovas kürtösök népszerű emberei voltak Mátyás és az utolsó Jagellók budai udvarának is.

Érdemes még megemlíteni a városi trombitásokat és toronyzenészeket is, akik már a 14. és 15. század fordulóján működtek a budai várban.

A magyar zenészek híre, játékuk különleges hangszíne a középkor vége felé Angliáig is eljutott. VIII. Henrik angol király pl. a magyar dobok („taborynes of the hungarian fashion”) iránt érdeklődött. Azok a muzsikusok, akik nem élvezték az udvar védelmét, a szélesebb rétegeknek muzsikáltak. Feljegyzések maradtak fenn arról, hogy Hall osztrák városkában 1519-ben a városi körmenetben magyar és cseh medvetáncoltatók voltak és trombitán játszottak.

A 15. század végén a királyi kórus és zenekar zenészein kívül néhány világi muzsikusról tudunk még, akik 1494 és 1495 körül Budán működtek, és főleg katonazenét játszottak. A korabeli kis létszámú zenekarokhoz képest elég nagy számban: 10-12 kürtös és 6 dobos szerepel az adatok között.

A virágzó zenei élet a török térhódítással párhuzamosan megszűnt, illetve az ország peremvidékeire szorult. Új lendületet csak a 17. század hozott. A városiasodás új lehetőségeket biztosított a zenészeknek. A szabad királyi városokban a város alkalmazta a muzsikusokat. Feladataik szerint muzsikáltak a város ünnepein, zenével fogadták a fontos vendégeket és zenéltek a polgárok ünnepein. A városi zenész kategóriája ekkor a fúvós zenész volt: a városi trombitás vagy toronyzenész. Hangszereik között voltak trombiták, harsonák, schalmeik, egyenes furulyák, cinkek.

A másik jelentős korszak a magyar fúvószene történetében a kuruc korszak. Hogy miért? Első magyar ismert indulónk a Rákóczi induló és a tárogató ebből a korszakból származik.

Tárogató

A tárogató eredetét illetően több feltételezés létezik. Egy ilyen, hogy Ázsiából török és arab közvetítéssel jutott Európába, töröksíp néven. A Rákóczi-féle szabadságharc idején a kuruc világ jelkepévé vált, s ettől az időtől kezdik tárogató néven emlegetni.

A Rákóczi indulóval kapcsolatban viszont egy érdekes feltételezés visz minket közelebb a kuruc idők katonazenéjéhez. II. Rákóczi Ferenc XIV. Lajos francia királytól kért hadi segítséget Magyarországi hadműveleteihez, amit meg is kapott. Mint tudott, a francia csapatokhoz mindig tartozott egy katonazenekar is, tehát biztosra vehető, hogy a francia csapatokkal érkezett egy harmónia, azaz egy katonazenekar is Magyarországra. Az akkori szokások szerint, ha egy katonazenekar új fejedelem, király szolgálatába szegődött a karmester írt egy indulót az uralkodója tiszteletére. Ezekből a feltételezésekből következtethető ki, hogy e harmónia karmesterének szerzeménye kell, hogy legyen a Rákóczi induló.

A Rákóczi féle kuruc mozgalom bukásával a történetünk már szorosan összefonódott a Habsburg birodalom történetével. 1782. április 1-én II. József osztrák császár már foglalkozott saját harmóniájának összeállításával, sőt maga jelölte ki a zenészeket is a városi színház operazenekarából.  Ez volt a bécsi „kaiserlich-königlich Harmonie”. Az együttes összesen nyolc főből állt és képes volt önállóan fellépni, mint egy zenekar, habár repertoárjukon csak kórusok, duók, triók és néhány ária szerepelt a legkedveltebb operákból. Az énekes szólamokat az oboa és a klarinét szólaltatta meg.

Érdekes módon a zenészek családnevei máig fennmaradtak, ezért álljon most itt is:

  • oboa (Trimsee)
  • oboa (Wehend)
  • klarinét (Stadler)
  • klarinét (Stadtler – az előbbi testvére)
  • fagott (Kautzner)
  • fagott (Druben)
  • kürt (Rupp)
  • kürt (Eisen)

A 19. századra a Habsburg birodalom katonazenekarai is elérték a 25-30 fős létszámot, köszönhetően a tipikusan janicsárzenekarokból átvett ütős hangszereknek (cintányér, harang, triangulum, török félhold, trombiták, dobok és timpani).

Először a 19. század elején, majd 1850-es években reformálták meg a katonazenekarokat (rendelettel szabályozták a katonazenekarok összeállítását, kiemelve, hogy a zenekar törzsét a szárnykürtök, azaz a szax-kürtök forgó-szelepes változatai képezik), e szabályozások hatására élte a katonazene az Osztrák-Magyar Monarchiában a virágzását 1866 és 1918 között. Számos jól ismert zeneszerző volt tagja a katonazenekaroknak, vagy éppen ott kezdte el karrierjét (Karl/Karel Komzak, Carl Michael Ziehrer, Lehár Ferenc, Julius Fučik, stb.). A tradicionális katonazenekarok voltak a mintái a később kialakult rendőr, csendőr és posta zenekaroknak, sőt a városi-községi fúvószenekaroknak is.

Ez a zenekari összeállítást vették át a környező népek is (csehek, románok, szerbek és magyarok).

kisfuvola 1 fő 1.,2. szárnykürt 5 fő
fuvola 1 fő tenorkürt 3 fő
Esz-klarinét 1 fő baritonkürt 2 fő
1.,2.,3. B-klarinét 12 fő F-helikon 3 fő
1.,2.,3. B-trombita 3 fő B-helikon 2 fő
1.,2.,3. alt-trombita 3 fő pergődob 2 fő
tenor-(basszus) trombita 1 fő nagydob 1 fő
1.,2., 3. harsona 3 fő páros réztányér 2 fő
1.,2.,3.,4. kürt 4 fő

A képen látható árlistából is kitűnik, hogy a magyar fúvószenekarok milyen széles skáláját használták a rézfúvós hangszereknek.

És, hogy miért mindig a katonazenekarok kerülnek a középpontba, amikor fúvószenéről beszélünk? A fúvószene legfőbb képviselői a katonazenészek voltak. De ezeknek a zenészeknek a munkája nem korlátozódott a laktanyák falain belülre. Jelen voltak a koncert termekben, színházakban, zenepavilonokban, azaz szinte minden olyan helyszínen, ahol a társasági élet pezsgett. Jól mutatja ezt pár sor is Blaha Lujza (1850–1926) önéletrajzából is: „…új szerződés után kellett nézni. Így kerültünk Szabadkára, Sipos Károly társulatához. (…) Az előadásokat a katonazenekar kíséri, a dzsidások bandája, és az ő karmesterük, Blaha János úr jön mindig felügyelni, rendben megy-e minden. Engem mindig fölkeres, és minden este elismétli, hogy: „Freulein, muszaj danulni!”5

Angol-Amerikai típusú rézfúvószenekarok

Az angolok és az amerikaiak sem maradtak le a fúvószenekarok terén. A 19. századra már számos katonazenekar működött, és a korabeli leírásokból tudhatjuk, hogy számos Mozart és Haydn szerenádot és divertimentót adtak elő, melyek az angol és amerikai arisztokrácia kedvencei voltak.

Thomas Jefferson (az Egyesült Államok 3. elnöke 1801-1809) már javaslatot tesz egy a rezidencián működő zenekarra a vendégek szórakoztatására és javasolja az U.S. Marine Band hangszereinek tökéletesítését, újak beszerzését. A klarinétok és oboák képviselik a dallamot; a natúr-kürtök és fagottok alkotják a harmónia vázat.

„keyed bugle”

Az igazi áttörést az Egyesült Államokban is a kromatikus rézfúvós hangszerek megjelenése hozta. 1810-ben Joseph Halliday készítette el saját kromatikus szárnykürtjét („keyed bugle”), ami hasonlóan működött a korabeli fafúvós hangszerekhez. Halliday egyszerűen lyukakat vágott szárnykürtje oldalára, amit az újakkal lehetett befogni. Ez a hangszer az „ophicleide” családjának feltalálásáig használatban is volt.

Az amerikai kromatikus kürtök és az ophicleide-k lassan kiszorították a fafúvós hangszereket számos zenekarból, ezáltal a fúvószenekarok fejlődése itt kettévált. A hagyományos fúvószenekari felállás Angliában és az Egyesült Államokban is a francia mintát követte, míg a rézfúvószenekarok fejlődése új utakat követett.

Az angol és amerikai gyártulajdonosok úgy vélték, hogy a rézfúvósok zenéje hatásosan serkenti a munkakedvet és felkarolták a rézfúvós-zenekarok kialakulásának segítését, ezért az 1830-as évek közepétől sorra alakulnak a csak rézfúvós hangszerekből álló zenekarok, és kialakul új elnevezésük is, a „brass band”, azaz „rezes banda”. A rézfúvószenekarok koncertjei hamarosan az Egyesült Államokban a mindennapi élet részévé váltak. Néhány együttest a vasúttársaságok támogattak, mert a városba özönlő vidéki zenerajongóktól várták forgalmuk növekedését.

Az 1840-es években a Sax által épített szelepes szárnykürtök lettek a legelterjedtebb kromatikus rézfúvóshangszerek az Egyesült Államokban. A családnak csak egyetlen tagját nem használták: a szopránt, hiszen ekkor már ismerték a szoprán szelepes kürtöt „francia-kornett” (piston) és a német szoprán-szárnykürtöt is.

Az 1850-es évek közepére a szax-kürtök alkalmazásával kialakult egy színes hangzású homogén zenekartípus. G.F. Patton a Practical Guide To The Arrangement of Band Music (A rézfúvós-zenekarok hangszerelésének gyakorlati kézikönyve) című művében 1875-ben így határozza meg a megfelelő zenekari felépítést:

Látható, hogy a zenekar maximális létszámát G.F. Patton 12 főben határozta meg, és szerinte a 12 fő az alábbi hangszeresekből kell, hogy álljon:

A felsorolásban nem szerepel a pergődob, a nagydob és a páros réztányér, de természetesen megemlíti, hogy e hangszerek is kellenek a zenekarban.

Fúvószenekari típusok a 20. században

Amióta a fúvószenekarok megjelentek számos zeneszerző és karmester vitatkozik azon, hogy milyen módon növelhető vagy csökkenthető egy zenekar létszáma. Egyik felfogás szerint, az egy szólamon belül játszók arányát kellene növelni (e felfogás szerint szerveződtek például a menetzenekarok). Másik felfogás szerint viszont, több hangszerre és szólamra van szükség (koncert-fúvószenekar).

Az sem mindegy, hogy egy zenemű 20, 60 vagy 90 fős zenekaron szólal meg. Az egyensúlyt úgy kell megteremteni, hogy a dallam szólamok jól hallhatóak maradjanak egy nagy zenekarban is. A nagy létszámú koncert fúvószenekar előnye a nagyobb dinamikai és hangzási kontrasztok alkalmazásának lehetősége.

Tehát a 20. századra kialakult az a felfogás, hogy a zenekari típusokat a hangszer-összeállítás és a létszám alapján különböztetik meg. Így az alábbi fúvószenekari típusokkal találkozhatunk:

  1. Brass Band (rézfúvós zenekarok): csak rézfúvós és ütős hangszerekből állnak
  2. Marching Band (menetzenekarok): kevés szólam jellemzi, de nagy összlétszámmal (több száz fős is lehet)
  3. Koncert-fúvószenekar: a legelterjedtebb fúvószenekari típus szerte a világon.
  4. Tánczenekar: műfaját tekintve határolódik el az előbbi típusoktól. Nagyon sok válfaja létezik, mint pl.: combo, dixieland, big band, stb.

Brass Band – Rézfúvószenekar

A brit stílusú brass band rézfúvós és ütős hangszerekből áll. Ezt a rézfúvós hangszer-összeállítást vette át a legtöbb ország (Ausztrália és Új-Zéland, Európa, Japán és Észak-Amerika. A „silver band” kifejezés is a „brass band” szinonimája, mert főképpen ezüstözött, nikkelezett hangszereket használtak, használnak a zenekarok.

A Brit típusú rézfúvószenekar összeállítása a következő:

szoprán-kornett (esz) (1 fő)
B-kornett principal azaz 1. szólam (1 fő)szóló (3 fő)

repiano (1 fő)

2. (2 fő)

3. (2 fő)

szárnykürt (1 fő)
Esz-altkürt szóló (1 fő)1. (1 fő)

2. (1 fő)

harsona 1. (1 fő)2. (1 fő)

basszus (1 fő)

tenorkürt 1. (1 fő)2. (1 fő)
eufonium (2 fő)
tuba Esz (2 fő)B (2 fő)
Ütősök (4 fő)

Az amerikai rézfúvószenekarokban előfordulhat még klarinét, sousaphone, szaxofon és fuvola is. A modern brit rézfúvószenekarok nem használják a trombitát és a kürtöt.

Marching Band – Menetzenekar

A menetzenekarok kimondottan szabadtéri előadásokra létrehozott fúvószenekari formáció. Hangszer-összeállítása tipikusan rézfúvós-, fafúvós- és ütős hangszerekből áll. Előadásmódját az erős ritmikusság és hangerő jellemzi. Repertoárján főleg indulók szerepelnek. Mára a nagyobb amerikai parádék, focimeccsek elképzelhetetlenek marching bandek nélkül. A menetzenekarokat főképpen funkcióik és hangszer-összeállításuk alapján kategorizálják.

A menetzenekarok fajtái:

Katonazenekarok: hangszer-összeállításuk különböző lehet, de mindegyik főképp rézfúvós, fafúvós és ütőhangszerekre épül.
Ütős-bugle zenekarok:a katonazenekarok egyik olyan válfaja, mely csak natúr hangszereket használ, mint pl. a B-bugle. Két válfaja létezik: a hagyományos és a modern.
Parádé zenekarok:jellemzően indulókat játszanak. Hangszer-összeállításuk különböző és előfordulhatnak közöttük olyan zenekarok is, mint duda-zenekar, vagy fife és ütős hagyományőrző zenekar.
Show, karnevál és scramble zenekar:általában sporteseményeken láthatjuk. A zenekarok legfőbb sajátossága a gyep-show („tattoo”). A show zenekarok általában rézfúvós és ütős hangszerekből állnak a nagyobb hangerő végett.

A menetzenekarok szerves része még a zenekarokkal megjelenő mazsorettek, táncosok vagy/és a zászlóforgatók. Az ütős-bugle zenekarokkal sokszor együtt parádéznak a zászlós-, puskás-, szablyás egységek.

Hangszer-összeállításuk, mind méretben mind variációban nagyon sokszínű. Néhány zenekar kevesebb, mint 20 főből áll, néhány pedig több mint 500. Az Allen Főiskola marching band-je (Allen Eagle Escadrille) több mint 600 tagot számlál!

Az Egyesült Államokban működő iskola zenekarok mérete és hangszer-összeállítása nem tudatos, hanem annak a sajátságos helyzetnek az eredménye, hogy az iskola minden tanulója játszik valamilyen hangszeren (nevezhetjük ezt az „amerikai Kodály módszernek” – ének helyett hangszerekre adoptálva), és mindenki játszik az iskola zenekarában – onnan senkit nem utasíthatnak el. Ennek szellemében a zenekarvezetőnek kell úgy a dinamikával játszania, hogy az adott arányok megszólaljanak.

A menetzenekar vezetője a létszámtól függően egy vagy több tamburmajor („drum major”, „field commander”).

Az amerikai marching bandek általában nem használják a fafúvós hangszereket, de azért néha előfordul pikoló, fuvola, klarinét vagy szaxofon. Viszont szinte soha nem használja a fagottot és az oboát. A rézfúvós szekció trombitát vagy kornettet használ, a kürt helyett pedig mellophone-t. A harsonát szívesen használják, de annak is építettek már egy „marching” változatát. A tenorkürtök, baritonkürtök és tubáknak is számos „marching változata terjedt el, a tubák helyét pedig a sousaphone foglalta el. Ez főképpen az előre hallhatóság és az egy irányba való játszás miatt lett közkedvelt.

Az „Esz” hangolású szoprán-kornett a magas fafúvós hangszereket hivatott pótolni, amíg a szárnykürt az alsóbb trombita szólamokat erősíti. Az altkürt a mellophone-t helyettesíti, ha az nincs a zenekarban. A basszus-harsonát csak a legnagyobb zenekarokban használják.

„Marching” építésű hangszerek:

 Mellophone (F)  menet-kürt (F)
 menet-harsona  menet-eufonium
   
 szintén menet-eufonium  menet-tuba

A „marching” ütős hangszerek a pergődobból, tenor-dobokból, nagydobokból és a páros réztányérokból áll. A harangjátéknak van egy menet változata a líra. Számos zenekar alkalmazza a „front együttes” („front ensemble”) alkalmazását, ami a nem mozdítható hangszerekből áll, mint a timpani, wood blocks, marimba, xylofon, stb.

Koncert-fúvószenekar (Concert band, Symphonic Band, Wind Band)

Az Egyesült Államokban a koncert-fúvószenekari hangszer-összeállítás, különösen a korai egyetemi zenekarokban „school band” igen eltérő volt. Ezért 1923-ban a nemzeti egyetemi zenekarok versenyén „National School Band Contest” megállapodtak egy sztenderd összeállítás kidolgozásában. 1927-re az iskolazenekarok versenyének kézikönyve az alábbi 68 fős összeállítást javasolja a zenekaroknak:

Fafúvós Rézfúvós
2 fuvola vagy 4 pikoló (felcserélhető)2 kis-klarinét (Esz)

2 oboa

1 angolkürt

24 B-klarinét

2 alt-klarinét

1 basszus-klarinét

2 alt-szaxofon (vagy 1 szoprán, 1 alt)

1 tenor-szaxofon

1 bariton-szaxofon

1 basszus-szaxofon

2 fagott

4 kürt2 B-szárnykürt

2 B-kornett

2 B-trombita

3 harsona

2 baritonkürt/eufonium

2 Esz-tuba

2 B-tuba

timpani
ütők

(pergődob páros réztányér, nagydob)

Frederick Fennell 1952-ben az Egyesült Államokban létrehozta az Eastman Wind Ensemble nevű zenekart, ami későbbiekben az amerikai és Nyugat-Európai modern koncert-fúvószenekarok „wind ensemble” modellje lett. A fúvószenekar a “Wagneri zenekar” összetételét használta fel. A zenekari hangzás-egyensúly miatt szükséges volt duplázni vagy triplázni a klarinét szólamokat, és a hat trombitás is tipikus volt a fúvószenekarban.

A ma is használt fúvószenekari összeállítás a következőképpen nézett ki:

Fafúvós Rézfúvós
1 pikoló6 fuvola 1, 2(, 3)

(1 alt-fuvola)

2 oboa 1, 2

(1 angolkürt)

2 fagott 1(, 2)

(1 kontrafagott)

(1 kis-klarinét (Esz))

6-8 b-klarinét 1, 2, 3(, 4)

1 alt-klarinét

1 basszus-klarinét

(1 kontraalt-klarinét (Esz))

(1 kontrabasszus-klarinét (B))

(1 szoprán-szaxofon)

2 alt-szaxofon 1, 2

1 tenor-szaxofon

1 bariton-szaxofon

(1 basszus-szaxofon)

4 kürt 1, 2, 3, 4(B-szárnykürt)

6 (2+2+2) trombita/kornett 1, 2, 3(, 4)

3 harsona 1, 2, 3

(1 basszus-harsona)

2 baritonkürt/eufonium 1, 2

3 tuba

timpani
ütők (pergődob páros réztányér, nagydob)

és minden egyéb ütős hangszer

Magyarországon is hasonló összeállításról beszélhetünk, ha a koncert-fúvószenekarról beszélünk. Alapvető változás csak az Osztrák típusból átvett tenorkürt, szárnykürt használatában és a kornettek elhagyásában látható. Habár márt Magyarországon is sajnálatosan elterjedt a szárnykürtök trombitával való helyettesítése.

Fafúvós Rézfúvós
2 fuvola (1 fuvola, 1 pikoló)1 kis-klarinét (Esz)

2 oboa vagy oboa és angolkürt)

9 B-klarinét 1, 2, 3

1 basszus-klarinét

2 alt-szaxofon (vagy 1 szoprán, 1 alt)

2 tenor-szaxofon 1, 2

1 bariton-szaxofon

2 fagott 1, 2

4 kürt 1, 2, 3, 44 B-szárnykürt (3+1)

3 tenorkürt 1, 2, 3

4 B-trombita vagy (2 B és 2 Esz) 1, 2, 3, 4

1 basszus-trombita

3 harsona 1, 2, 3-basszus

1 baritonkürt/eufonium

1 F-tuba

3 B-tuba

timpani
ütők (pergődob páros réztányér, nagydob)

Sajnos hazánkban is sok helyen okozott gondot a taglétszám vagy/és a hangszerhiány, ezért kialakultak a kisebb fúvószenekari típusok is, melyeknek létszámát és összeállítását úgy kellett megszervezni, hogy a hangzás ne szenvedjen nagyobb mértékű romlást. Így beszélhetünk még kis-és nagy fúvószenekarról:

Nagy fúvószenekar:

Fafúvós Rézfúvós
2 fuvola (1 fuvola, 1 pikoló)1 kis-klarinét (Esz)

9 B-klarinét

4 kürt8 B-szárnykürt (5+3)

3 tenorkürt

4 B-trombita vagy (2 B és 2 Esz)

1 basszus-trombita

3 harsona

1 baritonkürt/eufonium

1 F-tuba

3 B-tuba

3 ütő (pergődob, páros réztányér, nagydob)

Kis fúvószenekar:

Fafúvós Rézfúvós
1 kis-klarinét (Esz) vagy fuvola2 B-klarinét 4 B-szárnykürt (3+1)1 tenorkürt

2 B-trombita

1 harsona

1 baritonkürt

1 tuba (F vagy B)

2 ütő (pergődob, réztányér – nagydob)

Másik sajnálatos tény, hogy ma Magyarországon a katonazenekarok létszámát is drasztikusan csökkentették, ezért a katonazenekarok többsége is 24+1 fős állománytáblával rendelkezik. A zenekarok összeállítása a 2000-es évek elején a következő:

Fafúvós Rézfúvós
1 fuvola/pikoló4 B-klarinét

(vagy 2 klarinét és 2 szaxofon)

2 kürt4 B-szárnykürt (3+1)

1 tenorkürt

3 B-trombita

3 harsona

1 baritonkürt

1 F-tuba

1 B-tuba

3 ütő (pergődob, páros réztányér, nagydob)

Tánczenekar (Big Band, Jazz Orchestra, Combo, Stage Band, Studio band)

Az 1920-as években egyre nagyobb dzsessz zenekarok alakultak, amelyek kisebb szimfonikus zenekarnak tekinthetők. Ezeket a swing stílusú nagyzenekarokat nevezték big band-nek.

A big band-ek egyik legfontosabb újítása a szaxofon megjelenése volt. Az egyik első dzsessz szaxofonista Coleman Hawkins (1904-1969) volt. Az 1930-as és ’60-as évek között a szaxofon alapvetően meghatározta a big band-ek zenéjét.

A korszak nagy zenekarai voltak:

  • Glenn Miller zenekara a „The Army Air Force Band” 1942-1944 (USA)
  • Duke Ellington zenekara (USA)
  • Henry Hall (Anglia)
  • Bert Kaempfert (Németország)

A „klasszikus” big band zenekari felállás a következő:

szoprán/alt-szaxofon1. alt-szaxofon2. tenor-szaxofon 1. tenor-szaxofon 2. bariton-szaxofon
harsona1. harsona2. harsona3. basszus-harsona
trombita1 trombita2. trombita3. trombita4.
 dob zongora gitár basszusgitár

A hangszerek szerepe a big band-ekben más, mint a fúvószenekarokban. A harmónia vázat itt a zongora, gitár páros adja meg; a basszust pedig a basszus gitár játssza. Alapvetően a szaxofon kórus a dallamjátszó szekció beleértve sokszor a bariton-szaxofont is. Ha viszont a trombita veszi át a dallamot, akkor ellenszólamot, vagy „díszítő” motívumokat játszik. A harsonák (általában a trombitákkal) a „background” -ot játszák. A background jelentése: háttér, bár a pontos jelentésére nem nagyon van magyar szavunk, de ezek azok a big band-re oly jellemző kiállások, általában szinkópás ritmikai poénok.

A big band-re jellemző még a hangszeres szólók, improvizációk, és nagyon sokszor a zenekarhoz énekes vagy énekesek is tartoznak.

Az egyes hangszerek szerepe a zenekarban

Mielőtt rátérnék az egyes hangszerekre, álljon itt egy összeállítás a ma ismert összes olyan hangszerről, melyek felhasználhatnánk egy modern fúvószenekarban:

Most lássuk ugyanezt a táblázatot úgy, hogy csak azok a hangszerek vannak feltüntetve, amelyet a magyar fúvószenekarok használnak:

Az alt szólamnak van még egy fontos szerepe, a „repiano” szerep, azaz a melódia megszólaltatása egy oktávval lentebb. Ez rézfúvósoknál kónikus hangszeren szól a legszebben (alt-szárnykürt) fafúvós hangszeren pedig az angolkürtön vagy az oboe d’Amore-on. Utóbbi nem véletlenül használja ezt a gyönyörű nevet.Az alt Esz-klarinét is hiányzik a zenekarokból, bár ennek hiánya nem annyira érezhető, köszönhető ez a B-klarinét kellemes és jól játszható alsó regiszterének. És ha ez basszus-klarinéttal párosul, akkor a klarinét hangszín befedi az összes regisztert.

Természetesen a hangszerek alkalmazásánál más országokban is van eltérés. Például a francia és olasz zenekarok a komplett szax-kürt családot részesítik előnybe, amíg az amerikai és angol zenekarok inkább a bariton- és basszus-kürtöket.  Sőt utóbbiak a trombiták helyett szívesebben használnak kornetteket. A fagott alapvető hangszer az angol és német zenekarokban, amíg az amerikai együttesekben a szaxofon kiszorította azt. Az Esz-klarinét és a szoprán-szaxofon együtt található meg a francia és olasz fúvószenekarokban, amit nem mindig alkalmaznak az amerikai zenekarok.

És most ismerkedjünk meg közelebbről az egyes hangszerekkel. Itt nem szeretnék kitérni a hangszerek kialakulásának történeti háttérre, inkább a hangszerek sajátosságait, szerepeit részletezném.

Fafúvók

Fuvola (Flute)

C-pikoló (Piccolo)

A legtöbb fúvószenekar használja a C-pikolót jellegzetes hangja miatt. Létezik belőle fém és fa is. A fém pikoló hangja vékonyabb, élesebb, fémesebb hangú, amíg a fa pikoló sokkal felhangdúsabb.

Desz-pikoló

A régebbi kottákban, zenékben fordul elő a Desz-pikoló. Ez a hangszer mára már elavultnak számít bár a sok „b”-s hangnemeknél nagyszerű szolgálatot tett.

C-fuvola

A C-fuvola a leggyakrabban használt hangszer a fúvós- és tánc-zenekarokban. Általában mindig dallamot játszik, vagy a dallamot díszíti.

Alt-fuvola

Az alt-fuvola „G” hangolású. A fúvószenekarok nagyon ritkán használják.

Basszus-fuvola

A basszus-fuvola is nagyon ritkán használt hangszer. Általában csak az amerikai filmzenékben találkozhatunk vele.

Oboa (Oboe)

Az oboa hangja egyedülálló. Nagyon sokszor szerepeltetik szólóban. A fúvószenekarok sokszor párban szerepeltetik az angolkürttel Alap hangolása a „C”.

Oboe D’Amore

Hasonlít az angolkürtre, neki is van egy hajlata (könyöke) a nádnál és körte alakú tölcsére van. Az oboa család alt tagja, „A” hangolású és méretét tekintve az oboa és az angolkürt közé esik.

Angolkürt (English Horn)

Az angolkürt a legnépszerűbb hangszer a „nagy” oboák között. Széles körben használják a koncert-fúvószenekarok (dallam, szólók, díszítés, ellenszólam). Hangolása: „F”.

Heckelphone

Az oboa család legmélyebb tagja, „C” hangolású és egy oktávval szól lejjebb az oboánál. Nagyon ritka hangszer, de néhány műben szerepel, mint pl.:

  • Holst: A bolygók,
  • Richard Strauss: Elektra és
  • Salome és Delius: 1. Rapszódia

Klarinét (Clarinet)

A korai klarinétoknak nem volt fontos szerepük a zenekarokban. Fúvókájuk rövid és szűk volt és kicsi nádjuk miatt éles, sipító hangjuk volt. A fúvóka átalakítása és a nád újfajta elhelyezése tette lehetővé, hogy a klarinét használható hangszer legyen.

A klarinét kórus a fúvószenekar hegedű szólama lett. Az Egyesült Államokban vált először gyakorlattá a klarinét kórus használata a 19. század végétől.

A klarinét szekció két feladata, hogy megfelelő számú játékossal gondoskodjon a domináns hangzásról és, hogy az Esz-klarinéttól a kontrabassus-klarinétig megszólaltassa a teljes harmóniavázat.

A klarinét is – hasonlóan a fuvolához – cilindrikus hangszertesttel rendelkezik, Két fajtája létezik: a német (Oehler rendszerű), ami sötétebb tónusú hangon szól és a francia (Boehm rendszerű), amelyik a magyar zenekarokban is megtalálható. Utóbbi a legelterjedtebb klarinét napjainkban.

A- (pikoló) klarinét

A legkisebb klarinét, fúvószenekarokban szinte sosem található meg.

Esz- (szoprán) klarinét

Az Esz-klarinét vagy kis-klarinét hangja sokkal fényesebb nagyobb testvéreinél, ezért a prím szólam jobban halható az összhangzásban. A magasabb hangokat kényelmesebben játssza ezért kihagyása a zenekarban a dallam szegényítésével jár.

A- és B- (szoprán) klarinét

A két fajta klarinétnak megközelítőleg hasonló teste van és ugyanazt a fúvókát használják mindkettő hangszerhez. A fúvószenekarban általában a B-klarinétot használják, de vannak művek, amihez kényelmesebb használni az A-klarinétot.

Esz- (alt) klarinét

Az alt klarinét is eltűnt a mai magyar fúvószenekarokból. Ez miatt egy érdekes színfolt hiányzik a hangzásból.

B- (basszus) klarinét

A basszus-klarinét a legmélyebb klarinét. Általában basszus szólamot erősíti a fagottal együtt. Szerencsére még sokszor előfordul a fúvószenekarokban.

A klarinétok szerepe a fúvószenekarban a legnagyobb. Itt találhatóak a legnagyobb számban, ők lettek a fúvószenekarok hegedűi a szóló klarinétos pedig a koncertmester. A klarinétok szerepe a menetzenekarokban már kisebb, mert csak kíséretet adnak a dallamhoz, de azt magas technikai virtuozitással.

A tánczenekarok is szívesen használták a klarinétot. Elengedhetetlen tagja lett a Dixieland combo-nak. Az 1930-as, 1940-es években a big band-ek is szívesen használtak klarinétot (pl. Glenn Miller, Les Brown zenekara), de más fajta kisebb tánczenekarok is használnak alkalmilag klarinétot a szaxofon duplázására.

Fagott

A fagott a fafúvós család basszus hangszere. Általában a koncert-fúvószenekarok és a katonazenekarok használják. Szerepe szerint a basszus/ritmus szekció tagja. Alkalmilag kaphat karakterszóló szerepeket. Gyakran erősíti a baritonkürt, harsona és a tuba szólamait.

Manapság két fagott szólamot alkalmazunk. Az első erősíti a többi fafúvós vagy a kürt szólamát, a második pedig a mély-rézfúvós hangszereket erősíti.

A kontra fagott viszont nagyon ritka hangszer. Fúvószenekarban alig találkozhatunk vele, pedig nagyon érdekes színfolt. Tulajdonképpen a fafúvós szólam B- (kontrabasszus) tubája. Oktávval lejjebb erősíti a fagott szólamot.

Szaxofon (Saxophone)

Az amerikai hangszergyárak heves kezdeményezésére terjedtek el a szaxofonok a fúvószenekarokban, és lettek az amerikai zenekarok egyik nélkülözhetetlen hangszerei. A gyárak kitartását jól tükrözi, hogy egy 100 tagú professzionális szaxofon zenekart is hajlandóak voltak finanszírozni az 1928-as Chicago-i zenekari találkozón, csak, hogy népszerűsíthessék termékeiket. A szaxofonok elterjesztésének is az volt a célja, mint a klarinétoknak, azaz, hogy a hangszercsalád legyen a zenekarok dallamhangszere (hegedűje) a klarinétok helyett, azonban ez az elképzelés nem csak a karmesterek ellenkezésével találkozott, de nem támogatták az amerikai iskolák vezetői, a más hangszergyártók és a kiadók sem.

Ifjonti származása ellenére egyre több zenekari partitúrában jelenik meg egy vagy több szaxofon szólam a fafúvós szekcióban. A szaxofon játékosok ma még olyan klarinétosok, fuvolások esetleg oboások, akik második hangszerként játszanak a hangszeren.

A szaxofon család többnyire négy tagjával képviseli magát a fúvószenekarban (2 alt, 1 tenor, 1 bariton).

Az alt- és a tenor-szaxofon fontos részét képezik a menetzenekaroknak. Az alt a zenekar alt szólamait erősíti (kürt, altkürt, stb.) A tenor pedig a tenor szólamokat (baritonkürt vagy eufonium). Ha esetleg előfordul bariton-szaxofon, az általában a basszus szólamot erősíti.

A legnagyobb lehetőséget viszont a tánc-zenekarokban kapta. A hangszer karakteres hangja szorosan összefonódik a jazz műfajával. Gyakran szóló hangszerként használják a big band-ben, combo-ban a ritmus-szekció kíséretével. A big band-ben az öt szaxofon (2 alt vagy szoprán és alt, 2 tenor, 1 bariton) az egyik fő szekció.

Rézfúvós hangszerek

Trombita / Kornett/ Szárnykürt (Trumpet / Cornet / Fluegelhorn)

A Nyugat-Európai és Amerikai koncert fúvószenekarokban a kornett/trombita szekciót használják felváltva, általában 3 kornett és két trombita szólam van. Néhány zenekarban viszont együtt használják a trombitát a kornettel a gazdagabb hangzás miatt. Mindegyik szólamában a B-(szoprán)-trombitát vagy kornettet használják.

A közép-Európai országokban a trombitát a szárnykürtök mellet használják általában 3-4 szólamban. De néhol megtalálható még a 2 B-trombita, 2 Esz- (alt) trombita és egy mély B- (basszus) trombita felállás is, de sajnos egyre ritkábban. Utóbbi felállásban a trombita szólamok a három harsona szólammal együtt kíséret szerepben képesek a teljes harmónia vázat megszólaltatni. A szárnykürt inkább a német nyelvterületen és Közép-Európában terjedt el, mint dallam (prím) hangszer, bár mára már csak a partitúrában létezik, szólamát trombitán játsszák.

A fúvószenekari trombita-szekcióban minden szólamot egy zenész játszik. A szólam lehet 1-től 4-ig bármennyi, ez csak a zeneszerzőtől vagy a hangszerelőtől függ. A fúvószenekari sztenderd trombita „B” hangolású. Néhány zeneszerző használ még A-, C-, D-, Esz-, és F-trombitát is. Ezek a szólamok természetesen lejátszhatóak C- vagy B-trombitával is, de akkor a muzsikusnak transzponálnia kell.

A fúvószenekari szárnykürt szólamban – szemben a trombita szólammal – már az első szólamot 3 fő játssza, a második szólamot pedig egy. Ennek oka, hogy a kónikus szárnykürt nehezebben hallatszik ki a tutti hangzásból és ezért szükséges megtöbbszörözni a jobban hallhatóság kedvéért. Gyakori hiba magyar fúvószenekarokban, hogy szólamát trombitákkal játszatják. Így nem érvényesülhet az 1. szárnykürt – 1. trombita hangszín különbsége, pedig ezek a szólamok sokszor ugyanazt a dallamot játszák. Így a prím szólam erőszakos átütő lesz (hiszen a trombita lett kettőzve) szemben a 3 szárnykürt – 1 trombita felállással, ahol az egy trombita szólam hangját puhítja és melodikusabbá teszi a három szárnykürt.

A menetzenekarok viszont szinte kizárólagosan a B-trombitát használják a fényes, átütő hangja miatt, de előfordulhat még, az un. „herald-trombita, Esz-(szoprán)- trombita és a B-pikoló trombita is. Ezekben a zenekarokban viszont a monumentális hatás miatt minden szólama duplázva van.

A tánczenekarok, combo-k és a big-band-ek is a B-trombitát vagy a B-kornettet használják. A szólamok száma 3-tól 5-ig lehetnek és minden szólamot egy zenész játszik. A lírai zenék játékánál sokszor váltanak szárnykürtre.

A trombita – a kornett – és a szárnykürt alaki összevetése:

Egyéb, használatban lévő trombiták:

Altkürt / Tenorkürt / Baritonkürt / Eufonium

(Alto Horn / Tenorhorn / Baritone / Euphonium)

Talán ez az a család, amelynek tagjait a legtöbben kevernek és összetévesztenek. Alapvetően három méret létezik: az alt, a tenor/bariton és a basszus. Az alt a legkeskenyebb, legkarcsúbb, ezután méretben a tenor/bariton következik, amelyek csak menzúrájukban térnek el egymástól (a tenor keskenyebb átmérőjű és violinkulcsban olvas, bariton szélesebb és basszuskulcsban olvas) és a legszélesebb, legbővebb menzúrájú a basszuskürt, ami tulajdonképpen mára már tubaként ismert, ezért ott fogok kitérni rá. Az altkürtnek mindig három billentyűje van, a tenorkürtnek legtöbbször három, amíg a baritonnak legtöbbször négy billentyűje van.

Az alap hangszer Adolphe Sax nevéhez fűződik (dugattyús szelepekkel) bár a kornett családnak is van alt, tenor, bariton és basszus tagja. Ezek közül terjedtek el Franciaországban, Amerikában, Angliába az alt-, tenor- és bariton-szaxkürt és az alt-, tenor- és bariton-kornett.

A németek ovális alakúra és forgószelepekkel építették meg az alt-, tenor-, bariton- és basszusszárnykürtöt (utóbbi a helikon, amit szintén a tubáknál mutatok be). Ezekkel a hangszerekkel találkozhatunk Németországban, Ausztriában és Közép-Európában.

A legnagyobb problémát az okozza talán, hogy minden országban másfajta elnevezés ragadt a hangszerre, ezért szükséges, hogy áttekintsük az egyes nemzeti elnevezéseket.

Hangolás USA Anglia Németország Franciaország Olaszország Magyarország
Eszviolinkulcs Alto horn Tenor horn Althorn Alto Genis altkürt
Bviolinkulcs Baritone Baritone Tenorhorn Baryton Flicorno tenore tenorkürt
Bbasszuskulcs Euphonium Euphonium Baryton Basse Eufonio baritonkürt

eufonium

Magyarországon az eufonium elnevezést a piszton dugattyús baritonkürtökre használjuk. Az alt „Esz”, míg a tenor és bariton hangszer „B” hangolású, az altkürt és a tenorkürt violinkulcsban játszik, a bariton basszuskulcsban. Az amerikaiak általában csak eufoniumot használnak, de azt írják mind a kettő kulcsban. A zenészektől elvárják, hogy mindkét hangszeren játszanak, azaz ismerjék a basszuskulcsos és a violinkulcsos fogásrendet is.

A tenorkürt szólamnak sokszor van ellenszólam szerepe, a baritonkürt viszont gyakran kopulázza a basszusok szólamát.

Ma már nem hiszem, hogy az alt-, tenor- és baritonkürtök felosztásánál meghatározó lenne, hogy melyik hangszerből fejlődtek ki. Lehet keresni közöttük különbséget, bár a cilindrikus és kónikus részek aránya egyes hangszereknél a befúvó csőnél fellelhető, de ez nem annyira meghatározó.


A hangszer befúvó csöve mindig cilindrikus és a ventilek utáni rész általában mindig kónikus, tehát minél rövidebb a befúvócső, annál hosszabb a kónikus rész; így annál puhább, lágyabb a hangzás.

De természetesen ezektől teljesen különböző építésmóddal is találkozunk, ezért is célszerűbb másfajta rendszerezés az alt, tenor és baritonkürtökre.

Kürt (Horn)

A legsokoldalúbb hangszínű hangszer. Hangzása olyan puha, hogy jól simul a fafúvósok hangszínéhez. A korai menetzenekarok Esz- (alt) kürtöket használtak vagy Esz-mellophone-t (mert a kürtök menet alatt nagyon „gikszer” veszélyesek). A mai modern zenekarok már csak dupla-kürtöket használnak, mialatt sok menetzenekar még mindig az Esz-alt kürtöt vagy a mellophone-t használja.

A kürt a fúvószenekarokban négyszólamú, ám a kisebb zenekaroknál kétszólamú is lehet. A fúvószenekari irodalomban a kürtök rendszerint ütés után („esztamra”) játszanak, vagy duplázzák a 2. vagy 3. kornettet, de többnyire az akkordhangzással tömörítik a zenekari hangzást. Utóbbi vagy pedálszerűen tartott hangokban, akkordokban, vagy ritmikus mozgásban nyilvánul meg. A modern fúvószenekarokban a zeneszerzők előszeretettel írnak szólókat kürtre. Sőt számos kürt kvartett és trió található a zeneirodalomban fúvószenekari kísérettel.

Jazz zenekarokban a kürt használata nem annyira elterjedt, de a modern big band-ekben már néhány hangszerelő előszeretettel használja a kürtöket is.

Harsona (Trombone)

Szerepe a fúvószenekarban

A legtöbb fúvószenekari hangszerelésben három harsona szólam van: kettő tenor és egy basszus, bár a néha előfordul, hogy négy található (három tenor és egy basszus). A basszus szólamot sokszor nagy építésű tenor hangszerrel játsszák, bár mára már a legtöbb kortárs zeneszerző elvárja a basszus harsona jelenlétét a zenekarban, mert erőteljesebb és a mély regiszterekben sokkal jobb minőségű a hangja. Az alt-harsonát csak nagyon ritkán találhatjuk meg a fúvószenekarban.

Dugattyús vagy forgószelepes harsonával is találkozhatunk néha-néha. Hangja megegyezik a toló harsonáéval. Általában olyankor használják, ha tenorkürtöst, baritonkürtöst ültetnek be a harsonaszólamba, aki nem ismeri a harsona fekvéseit. Másik dugattyús hangszer a menet-harsona, amit azért szerkesztettek, hogy a harsonásoknak menet közben ne keljen bajlódni a tolókakezeléssel. Ez a hangszer azonban nem lett annyira népszerű, csak elvétve fordul elő.

A fúvószenekarban, alapesetben három harsona szólam van, és sosem duplázzák. Mivel a zenekari harsonás egyedül játssza szólamát, és elég nagy dinamikai különbségeket kell alkalmaznia (a nagyon halktól a nagyon erősig) szükséges, hogy a nagy építésű („large-bore”) hangszeren játsszon.

A menet zenekarokban a harsona szekció dallamot, vagy ritmikus kíséretet játszik; vagy egyszerűen csak a felsőbb réz-szólamokat erősíti a tuti megszólalásban. Amikor a harmadik szólam nem játszik együtt az első kettővel, akkor a tuba szólamát erősíti.

A tánczenekarok is felfedezték a harsonát. Manapság a hangszerelések négy harsona szólamot írnak a partitúrába (három tenor és egy basszus). A harsonák szerepe lehet független, de lehet a réz-szekcióval együtt mozgó is. Ha a negyedik (basszus) harsona függetlenül játszik a szekciótól, akkor rendszerint a bariton-szaxofon szólamát erősíti.

A harsonacsaládból a fúvószenekarok csak a tenor és basszus hangszert használják, de néha előfordul az alt hangszer is.

Tuba (Tuba)

A modern tuba játékosok számos típusú és hangolású tubát használnak. A leggyakrabban használt tubák a következőek:

      • 8-lábas B (tenor-tuba)
      • 12-lábas F
      • 14-lábas Esz
      • 16-lábas C
      • 18-20-lábas B

A tuba széles kónikus testből és cilindrikus ventil rendszerből áll. Nagyon széles, hatalmas tölcsérével és nagy, mély kelyhű fúvókájával könnyedén szólaltatja meg a mély hangokat, könnyedén játssza a pedál hangokat. Forgó-szelepes vagy piszton-dugattyús 4, 5 vagy akár 6 ventilével könnyedén játssza le szólamát.

Tenor-tuba (b)

A tenor-tuba a legkisebb tuba a családban. Elnevezései még:

      • tuba basse,
      • tuba bassa,
      • flicorno basso,
      • basstuba

Négy néha öt billentyűje van. Hasonlít a baritonkürtre, de tuba befúvócsöve van, tuba fúvókával játszanak rajta.

F-tuba

Az Európai fúvószenekarok egyik kizárólagosan használt basszus hangszere. Az Egyesült Államokban csak alkalmilag használják. Első megjelenése a partitúrában Wagnernek köszönhető, aki a Nibelung gyűrűkben alkalmazza az F-tubát. Az F-tuba (4, 5 vagy 6 billentyűvel) képes megszólaltatni az alaphangját és nagy előnye, hogy a magasabb regiszterekben is megbízhatóan képes játszani. Nagy hangterjedelme miatt előszeretettel alkalmazzák kis együttesekben, rézfúvós kamaraegyüttesekben is.

Esz-tuba

Az Esz-tuba kissé nagyobb építésű, mint az F-tuba, ezért valamivel könnyedebben szólaltatja meg a mélyebb hangokat. A fénykorát a 19. század elejétől a közepéig élte, amikor az angol és az amerikai menetzenekarok kizárólag csak ilyen basszus hangszereket használtak.

C-tuba

A C-tuba a legkedveltebb hangszer a mai zenekarokban. Általában négy vagy öt billentyűs, és minden regiszterben jól használható. A kis fúvós együttesektől kezdve a nagy koncert-fúvószenekarokig mindenhol jól használható, mert tiszta, erőteljes, gazdag tónusú hangzása van. Ez a hangszer minden zenekarban megtalálható, de csakis egy vagy több B-tuba mellett.

B-tuba

A B-tuba a legmélyebb tagja a tubák családjának, és a zenekarok legfontosabb basszus hangszere. Különösen mély hangja alapokat biztosít a fúvószenekari hangzásnak.

A basszus tubák alaki összevetése

Dugattyús tubák (avagy a már említett basszus-kürt)

Forgószelepes tubák

Helikon

A helikon a szárnykürtök basszus hangszere. Általánosan csak Németországban, Ausztriában és Közép-Európában volt elterjedve. Ma már csak elvétve található meg a fúvószenekarokban, helyette inkább a Sousaphone-t használják.

Sousaphone

A sousaphone hangolása lehet „F”, „Esz” és „B”, ugyanúgy, mint a tubáknak. Általában csak a menetzenekarok használják előre álló tölcsére miatt, ami jól hallhatóvá teszi a zenekarban. Intonációs nehézségei miatt a koncert fúvószenekarokban nem használják.

Ritmus szekció

Ütők (percussion-unpitched)

Pergődob

A zenekarok számos méretű pergődobot használnak. A pergődob mérete 3½-4 hüvelyk (8-35 cm) mélységűek és 10-16 hüvelyk (25-40 cm) átmérőjűek lehetnek.

Nagydob

A nagydob dupla bőrös, nagyméretű dob. Ez a legnagyobb dob, készülhet fából vagy fémből.

Cintányér

  • Páros réztányér: 15-22 hüvelyk (38-56 cm)
  • Felfüggesztett cintányér

Timpani

Dobszerelés

A dobszerelés egy ütős hangszerekből összeállított konfiguráció. Célja, hogy egy játékos minél sokszínűbben tudja kísérni a zenekart.

A tradicionális dobszerelés a következőkből áll:

  • 1 nagydob (lábgéppel),
  • hozzá erősített tom-tom (egy vagy több méretű),
  • 1 álló tom-tom,
  • egy különálló pergődob,
  • 1 „hi-hat” cintányér (lábgéppel),
  • 2 „ride” (álló) cintányér

Dallam ütős hangszerek (Pitched Percussion)

  • Harangjáték (Glockenspiel)
  • Cseleszta
  • Xylophone
  • Marimba
  • Vibrafon

Latin ütős hangszerek

  • Konga
  • Bongo
  • Timbales
  • Surdo

Egyéb ütős hangszerek

  • Triangulum
  • Tambourine
  • Gong
  • Tam-tam
  • Woodblock
  • Temple blocks
  • Kasztanyetta
  • Ujj cintányérból
  • Sleigh Bells
  • Ratchet
  • Slapstick

Zongora

A zongora használata a fúvószenekarokban új keletű dolog. Szerepe szerint lehet szóló hangszer is, de a tánczenekarokban ugyanolyan hangszer, mint a többi. A fúvószenekarokban többnyire csak szóló hangszerként kerül be a zongora. A populáris műfajban viszont nélkülözhetetlen (big band, jazz orchestra, combo, stage vagy dance band). A zongorának is több fajta típusa van, mint a hagyományos zongora (zongora és a pianínó), az elektromos zongora és a szintetizátor.

Gitár / Basszusgitár

A gitár csak a 20. században jelenik meg a fúvószenekarban és csak is a tánczenekarokban.

Fajtái:

  • Akusztikus
    • spanyol
    • klasszikus
    • flamenco
    • fém húros (country-, folk-, blues-gitár)
    • Flattop
    • 12 húros flattop
    • archtop (plectrum).
  • Elektromos
    • üreges testű
    • tömör testű
  •  Basszus
    • akusztikus
    • elektromos
  • Egyéb gitárok
    • ukelele (portugál)
    • steel guitar
    • banjo
    • lute

Finale

És végezetül engedtessék meg nekem, hogy ebből a hatalmas hangszer-kavalkádból kiválogathassam a saját fúvószenekari összeállításomat, ami szerintem egy tökéletes fúvószenekari hangzást hozna létre. Optimális esetet véve alapul, sok-sok pénzzel a zsebembe, az alábbi hangszereket vásárolnám a saját fúvószenekaromba.

Felhasznált irodalom

Magyar szakirodalom

  • A hangszerek és a zene könyve (Max Wade-Matthews) CSER Kiadó, 2006, ISBN 963 9666 05 X
  • A magyar zene története (Falvy Zoltán) Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002, ISBN 963 19 2702 4
  • A zene könyve (Zeneműkiadó, 1977, ISBN 963 330 487 3)
  • Ezred éve itt: Délvidéki olvasókönyv (Bori Imre) Újvidék: Forum, 2004, ISBN 86 323 0604 9
  • Fúvószenekar-vezetők kézikönyve (Eördögh János) Múzsák Közművelődési Kiadó, 1980, ISBN 963 562 774 2)
  • Fúvószenekari ismeretek (Ujj Viktor Géza) főiskolai jegyzet
  • Népzene és zenetörténet II. (Vargyas Lajos) Edito Musica Budapest, 1974, ISBN 963 330 044 4
  • Zenei Lexikon (Brockhaus Riemann) Zeneműkiadó, 1985, ISBN 963 330 540 3

Angol szakirodalom

  • Army Band Section Leader Handbook / Headquarters, Departmen of Army, 2005
  • Brass Band School (Allen Dodworth) Dodworth & Co., 1853, New York
  • Practical Guide To The Arrangement of Band Music (G.F. Patton) John F. Stratton & Co., 1875, New York

Online (internetes) szakirodalom (2008)

  • 17th Field Artillery Band: http://swansongrp.com/picdocs/band1.html
  • A History of the Wind Band (Dr. Stephen L. Rhodes: http://academic.lipscomb.edu/windbandhistory
  • Artistic Orchestration (Alan Belkin): http://www.musique.umontreal.ca/personnel/Belkin/bk.o/O.pdf
  • Catalogue d’instruments de musique première moitié Xxème: http://jeanluc.matte.free.fr/catal/catal.htm
  • Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület: http://www.fricsay.hu/
  • Geschichte der Musikgesellschaft Oppligen: http://www.mg-oppligen.ch/geschichte.html
  • Horn-u-copia: http://www.horn-u-copia.net/catalog.php
  • National Music Museum: http://www.usd.edu/smm/
  • Principles Of Orchestration by Rimsky-Korsakov: http://www.northernsounds.com/forum/forumdisplay.php?f=77
  • Sarrusophone, Rothphone (Saxorusophone) and Reed Contrabass (Gunther Joppig): http://idrs.colorado.edu/Publications/Journal/JNL17/JNL17.Joppig.Sarrus.html
  • Shirley Yarber’s 1900 Census for Bernice, PA: http://www.rootsweb.com/~pasulliv/resources/census/SY19002.htm
  • Soldier’s Orchestras: http://www.greatwardifferent.com/Great_War/Music/Music_01.htm
  • The American Brass Band Movement: http://memory.loc.gov/ammem/cwmhtml/cwmpres05.html
  • The Waits Website: http://www.waits.org.uk
  • Typologie des instruments à vent selon leur mode de production des notes: http://jeanluc.matte.free.fr/articles/typologie/typologie.htm
  • U.S. Army Bands in History: http://bands.army.mil/history
  • Vintage Brass Band Pictures: http://www.harrogate.co.uk/harrogate-band/vbbp-uk.htm
  • Wind Orchestra – A Brief History: http://www.timreynish.com/british_wind_music.htm