Horváth Adrián: Mi a siker titka!?

2019. január 10. Off By Horváth Adrián

Mielőtt bármit leírnék, fontos leszögeznem, hogy már a siker definícióján is órákat lehetne vitatkozni, ezért fontosnak tartom, hogy a cikk megírását az a megnövekedett közönségszám motiválta, ami Pápa Város Fúvószenekarának koncertjeit kíséri.

Sokan értetlenül állnak már az előtt is, hogy hogyan lehet többezres nézőszámot és milliós jegybevételt produkálni két-háromezer forintos jegyár mellett egy fúvószenekari koncerten. Mi sem így kezdtük. Három fontos dolog szerencsés találkozásának volt köszönhető:

  1. egy lelkes zenekari vezetőség, aki a koncertek szervezését bonyolítja (és működteti az egyesületet)
  2. a műsorpolitika tudatos kialakítása
  3. a zenekarra jellemző fúvószenekari hangkép kialakítása

És ahogy említettem: ez szerencse volt, mert nem mondhatom, hogy egy időponttól fogva minden tökéletesen működött. Ez több éves tapasztalat formálta, alakította ki.

A három kritériumból most csak a másodikra és a harmadikra szeretnék kitérni, mert annak kialakításában magam is tevékenyen részt vettem.

Műsorpolitika

Egy évszázada még természetes volt, hogy egy karmester vagy akár a zenekari tagok, ha hallottak egy számukra tetsző darabot hallás után leírták, vagy elkérték (megvásárolták!) a zongorakivonatát majd meghangszerelték és már játszotta is a zenekar. A lényeg a „meghangszerelték”-en van!

Mára teljesen elkényelmesedtünk. Ha a fenntartónk jobb anyagi körülmények között van, akkor több, ha nehezebb helyzetben van, akkor kevesebb kottához jutunk hozzá. Természetesen mindenki szeret körülnézni a saját háza táján is és elkérni a szomszédos fúvószenekarok általa jobbnak vélt darabjait. Szerencsésebb esetben a zenekar már rendelkezik egy nagyobb kottatárral és az abban lévő darabokat forgatja, amit egy-egy újabban vásárolt művel egészít ki. Így bizonyos darabok akár évtizedekig felcsendülhetnek ugyanazon a területen, és már a legfanatikusabb rajongó is ijedten menekül el a hallatán.

Tehát általánosan elmondható (és ez volt jellemző ránk is), hogy a zenekar műsorpolitikáját nem az határozta meg, hogy mit szeretne a zenekar, mi a közönség elvárása, hanem az, hogy milyen lehetőségei voltak a zenekarnak. Az egyik legnagyobb változást az okozta, hogy mi megfordítottuk az egészet. A zenekar tagjaitól, de a közönségből is számos kérést kaptam, hogy mit játsszunk. És miért ne? Leültem a gép elé és nekiálltam meghangszerelni azokat a darabokat, amiket szívesen hallgatna a közönség. Mivel a darabokat eleve saját zenekarom számára írtam, ismerve a tagok képzettségét, így a darabok jobban is szóltak, de erről majd később.

Először egy-egy darab került be a műsorba, majd rájöttünk, hogy ha egy saját blokkot hagyunk a koncerten a „nem hagyományos fúvószenének”, azaz nem keverjük a műfajokat, akkor sokkal jobban felépíthető a koncert tematikája. Mert valamiféle tematikára mindig szükség van. A néző sokkal jobban szereti, ha vezetik és világosan érti mi, miért jön egymás után, és itt értékelődött fel a konferansz szerepe. Én általánosan vallom, hogy minden feladatot olyan emberrel kell elvégeztetni, aki ért hozzá. A konferanszié szerepére is mindig ehhez értő személyeket kerestünk, mert fontos volt, hogy ne akasszuk meg a hangversenyek dinamikáját. Amikor úgy tűnt, hogy nagyon zavaró lenne az állandó konferálás, akkor kerettörténetet találtunk ki, hogy egy-két, vagy akár több színész, vagy annak tanuló fiatal lendítse át a számok közötti kis időt.

A közönség észrevette, hogy új dolgok alakulnak ki és elmondták a barátaiknak is, hogy érdemes ellátogatni a koncertjeinkre. Észrevettük, hogy a telt-házas (kb. 400 fős) színházi koncertünket meg kellett ismételni. A következő évben már kettő, majd három koncertet szerveztünk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy kinőttük a színháztermet, majd kinőttük a sportcsarnokot is.

Ez a nagy népszerűség viszont nem jöhetett volna létre, ha megmaradunk a hagyományos fúvószenei hangképünk mellett.

Új fúvószenekari hangkép

Mi a baj a hagyományos fúvószenei hangképpel? Semmi! Viszont arra jöttem rá, hogy a nyugati és amerikai kiadók könnyűzenei hangszerelések esetén nem a zenekarok hangképét akarták megváltoztatni, hanem a könnyű műfajú számokat adaptálták fúvószenekarokra, azaz „fúvószenésítették” a könnyűzenét. Számos ilyen mű született (pl. Doors/Adele/Santana/stb in Concert sorozat). Ez lehetővé tette, hogy a könnyűzene, mint műfaj beágyazódhatott a fúvószenekari hangzásba, de magán a hangzáson nem változtatott és nem alakította ki azt az igényt, hogy magát a könnyűzenei stílust, helyes frazeálással megjelenítsék a játékosok (tisztelet a kivételnek). Viszont ez így is működött, könnyebb volt lejátszani a zenekaroknak is, de nem hatott újnak. Üdítő kivétel volt japán hangszerelők és a Rundel „New Sounds for Concert Band” sorozata, amely már igényelte (volna) a helyes, stílus-szerű frazeálást.

Mi is végig jártuk ezt az utat. A zenekar hangképének kialakítása nem volt tudatos folyamat. Mivel több évet töltöttem a Légierő Big Bandben, számomra alapkérdés volt a helyes stílusban való játék. Igazából be kellett törnöm a zenekart, mint egy vadlovat, hogy törekedjen a helyes zenei artikulációra, ami teljesen ellentétes volt a klasszikuséval, és amit évekig sulykoltak beléjük a zeneiskolában. A legtöbb gondot a swing játékmód okozta. Sok-sok hosszú és lassú tempójú játszás alatt gyakoroltuk ki a helyes játékmódot.

A változást viszont az hozta, hogy a hangkép kialakításával újra a megszokottól ellentétes irányba indultunk. Mivel mára a fúvószene már majdhogynem stílusként jelenik meg az egységes hangkép és játék miatt, holott ez csak hangszerek összeállítását kellene, hogy jelentse, mi változtatni akartunk rajta. Könnyű megoldásként elérhetővé vált volna a Big Band hangzás, de ezt nem tartottam jónak (viszont erre is hallani számos példát).

A hangszereléseket magam készítettem, sokat kísérletezhettem, így a fúvós és a Big-Band hangzás megfelelő keverésével alakítottam ki Pápa Város Fúvószenekarának sajátos hangzásvilágát. Ebben a hangzásban nagyobb szerepet kap a szaxofon sor, de nem a többi fafúvós rovására. A rézfúvósok viszont inkább a fúvószenekarokban megszokott szerepben maradtak. Megjelent a zenekarban a basszusgitár, de egyes koncerteken a gitár, a zongora és az ének is.

Ezek a változások magával hozták a hangosítás problematikáját. Én úgy látom, hogy ma Magyarországon a legnagyobb gond ebből adódik. A hangtechnikusok többsége nem tud fúvószenekart hangosítani.

Először az alapkérdés: Miért kell egyáltalán hangosítani?

Ha a zenekarban énekes, vagy akár egy teljes ritmusszekció van, akkor azért szükséges a hangosítás, mert a hangosított és a nem hangosított szekciók között hatalmas élvezeti különbséget lehet hallani. Azaz egy akusztikus hangzás sohasem tud megfelelően megjelenni az elektronikus hangzás mellett. Ilyenkor már – akár térmikrofonokkal – a zenekart is el kell helyezni az elektronikus hangképbe.

Mi történik ilyenkor a legtöbb helyen?

A hangosító feltolja az ének és a ritmusszekció hangerejét a maximumra, a zenekart szépen lehúzza a minimumra, hogy alig hallható legyen a „szőnyeg” és mehet a koncert. Így lesz a fúvószenekarból szép „biodíszlet”. A dobok szólnak leghangosabban, meg az ének. Nekünk viszont sosem szabad megfeledkeznünk Markovics Gábortól oly sokat hallott „fúvószenekari hangzáspiramisról”. Ugyanis itt is használható, azaz kell használnunk.

Először is el kell magyarázni a hangosítónak, hogy mit miért kérünk (ő is meg fogja érteni), utána kell egy kontroll (hangfal vagy „füles”) a mi részünkre is, mert hangosítás esetén mi sem hallhatjuk a kész kikevert hangot. És akkor hogyan tudnánk menet közben korrigálni?

Ezek után felépíthetjük a hangzást:

  1. Leghangosabbak a basszus szólamok (fagott, basszusklarinét, baritonszaxofon, tuba, basszusgitár) egyik sem a másik rovására.
  2. Halkabbak a középszólamok (alt-, tenorszaxofon, kürt, tenorkürt, harsona)
  3. még halkabbak a magas szólamok – ők vannak úgyis a legtöbben (fuvola, oboa, klarinét, trombita)
  4. és leghalkabb az ütő!

A zongorát, gitárt és éneket ebbe a hangképbe süllyesztem bele. Nem rárakom! Belesüllyesztem! Igen, az éneket is! Én nem rock koncertet akarok adni, hanem fúvószenekarit.

A zenekar tagjai hatalmas problémával találkoznak: nem hallják magukat. Ezért fontos a kontroll a karmester füléhez! Ha valaki nem hallja magát, elkezd egyre hangosabban fújni, ami az egész zenekarban generálni fogja a hangerőt. Így a gondosan beállított hangképünk darabjaira esik szét. Fontos, hogy a karmester és a zenészek között állandó kapcsolat legyen. A karmesternek „kordában” kell tartania mindent és ügyelni rá, hogy mindenki maradjon a megbeszélt dinamikánál (ez a legnagyobb feladat).

Úgy gondolom – ahogy saját példánk is mutatja – hozzáértő szakemberekkel egy fúvószenekar is professzionális módon kihangosítható és élvezhető koncert mutatható be elektroakusztikusan is.

Mára idáig jutottunk és büszkék vagyunk arra, hogy számos zenekar kezdte el követni a példánkat. Fontos megjegyeznem, hogy koncertjeink első felében mindig ragaszkodunk a koncertfúvós repertoárunk bemutatására is, mert ennél jobb alkalmat nem találhatnánk arra, hogy ennyi ember hallgasson klasszikus és kortárs fúvószenekari darabokat.

És most beszéljenek a számok. A 2019-ben megtartott két újévi koncertünkre kétezer ember volt kíváncsi, a jegybevételünk 4,6 millió forint volt. Természetesen ebből finanszíroztuk azt, hogy a megfelelő emberek világítsanak és hangosítsanak bennünket, amire például 1,2 millió forintot költöttünk.

Remélem, még sok-sok koncertet adhatunk és megtarthatjuk közönségünk mérhetetlen szeretetét!

Horváth Adrián karmester

Pápa Város Fúvószenekara